2014. május 18., vasárnap

8. Egy nap a dzsungelban

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon rég nem hoztam részt, bár nem hiszem, hogy ez érdekel bárkit is, mert szerintem senki nem olvas. Lehet, hogy nagyon unalmas a történet és abba kéne hagynom, de még azt hiszem próbálkozom, hátha...

*Zoe
Már dél tájékán lehet és döglesztő meleg van. Már levettem a pulcsit és betuszkoltam a táskámba, ahol találtam új holmikat is. Például kaját. David megakolt minket gyümölcsökkel (szerencsére denevérhúst nem kaptunk) és a kulacsunkat is megtöltötte vízzel. Azon kívűl a kezembe került egy bicska, egy pokróc, valami madzag féle, bár az nem tudom, hogy minek van, de oké. Niallre pillantottam, aki a telefonját bütykölte. Láttam, hogy a füléhez emelte, de szerintem ez tök fölösleges. Valószínüleg nem sikerült neki, de nem adta fel. Sokszor megtette ezt egymás után.
- Zayn! – kiáltott fel. – Te is hallasz? A fenébe!
- Mi az? – kérdeztem.
- Lemerültem. – mondta.
- Itt az enyém. – nyomtam gyorsan a kezébe.
Elvette és beírta a számot majd a füléhez nyomta.
- Ahj, nem is csöng ki! Nincs térerő! – bosszankodott. – Pedig az előbb hallottam Zayn hangját!
- Hé, nyugodj meg! – tettem a hátára a kezem.
- Jó. – csak ennyit mondott még mindig bosszús volt.
Fura, de én nem voltam ideges. Egyszerűen nincs térerő, ennyi. Ezt eddig is tudtuk és Niallnek valami csoda folytán sikerült elérnie Zaynt, de lemerült a telefonja. Ez történt. Semmi több. Nem értem miért van annyira kiakadva, hisz egyértelmű, hogy a dzsungel közepén nem tudunk kommunikálni senkivel. Vagy kijutunk vagy nem. Ez a két lehetőség van. Remélem az előbbi fog megtörténni.
Már nagyon meleg van, mind a ketten izzadunk. Igyekszünk nem sok vizet inni, mert nincs olyan sok és nem akarjuk, hogy elfogyjon. A kezemmel próbálom legyezni magam, de nem segít semmit.
- Jézusom, meghalok! – legyezte a pólóját Niall.
- Irtó meleg van. – fújtam ki a levegőt. – Nem állunk meg?
- Jó ötlet! Amúgy is éhes vagyok! – egyezet bele, így leültünk a fa tövébe.
Mind a ketten elkezdtünk enni egy gyümölcsöt, ami jól esett, mert a kiszáradt nyelvünket enyhítette a gyümölcs leve. Leírhatatlanul kellemes érzés.
- Nem azért – szólalt meg Niall teli szájjal. – De ez alatt a pár nap alatt tuti fogytam!
Ezen muszáj volt nevetnem, nem tudom miért.
- Én is. – mondtam. – Úgyis le akartam adni valamennyit!
- Te? – meresztette rám a szemeit. – Tök vékony vagy! És az előtt is az voltál mielőtt itt ragadtunk.
- Biztos rosszul emlékszel. – vontam vállat.
- Nem is! – rázta meg a fejét. – Jók az emlékeim!
- Ha te mmondod! – legyintettem.
- Egyébként milyen normálisnak lenni? – kérdezte.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Nem sértésből, de egyszerűnek lenni… hogy nem követnek mindenhová a fotósok. – magyarázta.
- Oh, hát nagyon izgalmas életet élek! – mosolyogtam rá.
- Mesélj még. – nézett rám érdeklődve.
- Egy normális családi házban lakom Croydonban. Egy könyvesboltban dolgozok ahol kevés fizetést kapok és a szüleim kocsiját használom. A legjobb barátnőm, aki egyébként odavan értetek, főleg Harryért, velem együtt dolgozik, csak ő a kasszánál van és ő valamivel több fizetést kap. Álltalában mindenhova együtt megyünk, csak ide nem. A barátnőm pasija focizik így gyakran járunk meccsekre, ahová ingyen bejutunk. Nekem nincs barátom így az ilyen szerelmes dolgokat ki szoktam hagyni, csak a barátnőmnek segítek ha megkér, amúgy meg ha nem vagyok vele otthon mindig találok elfoglaltságot. Ennyi. – fejeztem be a mesélést.
- Nem is laksz messze tőlünk. – mondta Niall.
- Igen,ezért voltam ott úgy egy koncerten, hogy össze-visszamászkáltam. – jegyeztem meg.
Ezen Niall csak nevetett.
- És neked milyen? – kérdeztem. – A fotósokkal sok baj van?
- Mindenhol ott vannak! – mondta és olyan vicces fejet vágott. – Nem tudunk normálisan kimenni az utcára és előbb utóbb mindent kiderítenek.
- Hát, akkor most igazán kideríthetnék, hogy hol vagyunk. – sóhajtottam. – Hasznuk is legyen már, legalábbegyszer.
- Tudod azt hittem, hogy most jó, hogy nincsenek itt, mert nyugodt lehetek… de most igazán segíthetnének. – gondolkodott el.
- Ha te itt vagy biztos, hogy mindenki azon lesz, hogy megtaláljanak. – mondtam. – Ha egyedül lennék tuti, hogy már halottnak nyilvánítanának, azt jólvan.
- Nem! Én keresnélek! – nézett rám bíztatóan.
- Nem is ismernél. – nevettem el magam. – De azért kedves tőled!
- De akkor sem fair amit mondtál! – rázta meg a fejét.
- Pedig ez az igazság! Te híres vagy, ezért az embereknek számítassz! Én meg csak úgy vagyok. Jelentéktelen az emberiség számára. – magyaráztam.
- Valakinek te jelented az egész világot! – bizonygatta.
- Mondtam, hogy nincs barátom. – pislogtam rá.
- Majd lesz. – kacsintott rám.
- Inkább menjünk. – álltam fel, mert éreztem, hogy zavarba hozott.
Egy percig néma csend volt, aztán.
- Nem veszünk valahol csokit? – kérdezte Niall.
- Niall, egy dzsungel közepén vagyunk! – néztem rá hitetlenkedve.
- Ja, tényleg! Egy percre elfelejtettem. – mondta.
- Hogy lehet ezt elfelejteni? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát.
Már pont mondtam volna valamit, de keskeny úton mentünk egymás mellett és nekem megcsúszott a lábam. Ijedtemben megfogtam Niall pólóját, így őt is húztam magammal. Egy ág végighasította a lábam, amúgy meg tuti lesznek horzsolásaim. Pillanatok alatt leértünk, egyenest be egy kisebb folyóba. Felálltam és szemügyre vettem a lábamat. Volt rajta egy nagy vérző karcolás és sok kicsi horzsolás, ami a karomra is jellemző volt. Mellettem Niall még csak most állt fel. Ahogy őt néztem egy hosszabb karcolást véltem felfedezni az arca bal felén.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Csak pár karcolás. – vont vállatt.
- Vérzik az arcod. – mondtam.
Kivettem a táskámból a pólóját, amit ő adott akkor, amikor beteg voltam. Bevizeztem, majd az arcát kezdtem vele törölgetni. Egy kicsit flszisszent, gondolom csíp. Ahogy ezt csináltam és nézett rám az hirtelen olyan kínos volt, csak lesütöttem a szemem. Mikor kész voltam vele lemostam az én lábamat is.
- Sajnálom. – szólaltam meg.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Hát, hogy lehúztalak. – modtam.
- Ja! Semmi! – legyintett.
- Mindig ezt csinálom. – sóhajtottam.
- Hé, mondtam, hogy nincs baj! – mosolygott rám.
- Jó. – mondtam.
Ahogy nézelődtem a folyón észrevettem valamit, amit egy fadarabnak, vagy kőnek hittem. Elmerültem annak a valaminek a vizsgálgatásában, majd hirtelen megmozdult. Egy darabig nem esett le, hogy mi az, de aztán fejbecsapott a felismerés.
- Niall, gyorsan menjünk innen! – löktem meg.
- Miért? – ráncolta a szemöldökét. – Végre van itt hideg víz ebben a hőségben!
- Krokodil! – böktem ki és taszítottam rajta még egyett.
- Na, ne lökdöss már! – szólt rám. – Nincs itt semmilyen krokodil! Biztos csak egy fadarabot láttál!
Oda néztem, ahol a krokodilt láttam és nem volt ott. Ebben a pillanatban ez a bazinagy hüllő nem messze tőlünk kiemelkedett a vízből kinyitva a száját. Teljesen látszottak a fogai, amik élesek voltak és fogadni mernék, hogy nem valami kellemes, ha beléd mélyeszti őket. Ennek láttára Niall egyből pucolni kezdett kifelé, én meg utána. Nem akartunk krokodil eledelek lenni. A váratlan mozdulatainkra az állat is megmoccant, hihetetlen gyorsasággal kapott felénk. Remélem nem ér utol, mert én vagyok hátul, nekem fájna. A vízben nehezebb futni, így lassabbak voltunk a megszokottnál, de szerencsére a folyó keskeny, így hamar a szárazföldre értünk. Ott már gyorsabbal el tudtunk menekülni. A krokodil csak egy egészen kis ideig jött ki a vízből utánunk, aztán feladta. Mikor ezt észre vettük lelassítottunk. Hirtelen mérgesen néztem Niallre, amit ő is észlelt.
- Most mi az? – kérdezte.
- Csak egy fadarab! – változtattam el a hangom.
- Jól van! – tette maga elé a kezét védekezően.
- Csak nem vagyok olyan hülye! Láttam, hogy mozog! – meredtem rá.
- Jó, jó! Bocsánat! – sóhajtott.
- Majdnem leharapta a lábam. – mondtam.
- Én meg megijedtem. – vágott elszörnyedt arcot.
- Mert nem hittél nekem! – vontam vállat.
- De már bocsánatot kértem! – akadt ki. – Térdeljek is le?
- Az is megteszi. – válaszoltam nyugodtan.
- Felejtsd el! – horkant fel.
- Jó. – csak ennyit mondtam és elhatáriztam, hogy nem szólok hozzá.
Ez szerintem nem is esett le neki, de nem baj. Egy 15 perc biztos kellett neki, hogy észrevgye, hogy levegőnek nézem.
- Most haragszol? – szólalt meg, de nem válaszoltam, csak mentem tovább.
Egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd hirtelen elémállt. csodálkozva néztem fel rá. Ami most történt arra nem számítottam. Letérdelt előttem és nem, nem kérte meg kezem…
- Sajnálom, hogy nem hittem neked és ezzel kockáztattam, hogy leharapja a lábad egy aligátor vagy mi a halál! – mondta, nekem meg muszáj volt nevetnem. – Most meg kinevetsz?
- Ez olyan vicces! – tettem a kezemet a számra, próbáltam nem nevetni. – Állj, már fel!
- Hihetetlen vagy! – rázta meg a fejét és felállt
- Az előfordlhat. – rántottam meg a vállam. – De te is az vagy!
- Milyen értelemben? – kérdezte.
- Nem tudom. – gondolkodtam el. – Miért, mire gondoltál?
- Hát valaki lehet hihetetlen jó és rossz értelemben is. – magyarázta. – Rád ez mindenhogyigaz.
- Rád meg… lássuk csak… - merengtem el. – Rád inkább a fura szó illik.
- Miért? – pislogott rám.
- Mondjuk pl. azárt, mer csokit akarsz venni egy dzsungel közepén, mert elfelejtetted, hogy hol vagyunk. – vetettem fel egy példát. – Ez egyáltalán nem reális.
- Van benne valami. – bólintott elismerően. – De attól még jó lenne csokit venni!
- De nem tudunk. – ráztam meg a fejem.
- Hú, lehet, hogy van itt elrejtve valami dobozba vagy nem tudom! – csillant fel a szeme és elkezdett keresgélni.
- És akkor megkérdezed, hogy miért tartalak furának. – jegyeztem meg.
- Én csak keresgélek! – mondta, majd a fülét egy fának nyomta és kopogott kettőt, mintha valami jel lenne.
Hamar feladta, majd odarohant egy sziklához, amit alaposan körbejárt és megtapogatott.
-Te most komolyan azt hiszed, hogy találsz bármit is? – kérdeztem.
- Nem! – válaszolt, de ugyanúgy folytotta, amit elkezdett.
Nem tudom, hogy ezt azért csinálja-e, mert megőrült vagy csak így akarja elvonni a figyelmét a jelenlegi helyzetünkről. Remélem az utóbbi. Na, mindegy inkább hagytam hagy majomkodjon kedvére. Amúgy vicces volt és egy csomószor nevetnem kellett, amit rejtve tettem meg, mert nem akartam, hogy észrevegye. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ő nem lenne itt. Már tuti kikészültem volna, mert csak azzal tudnék foglalkozni, hogy egyedül vagyok az Isten háta mögött. De nekem szerencsém van, met Niall is itt van és pont az ilyen bizarr dolgaival tereli el a figyelmemet. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit köszönhetek neki. 1 nem őrültem meg, 2 odaadta az egyik pólóját zsepinek, 3 a pulcsija is nálam van és sajnos több dolog nem jut az eszembe, ah hülye aranyhal memória! Nem is ez a lényeg! Sokat segít és ennyi!
Már besötétedett, így megálltunk, hogy letelepedjünk valahol. Leraktuk a pokrócainkat és a táskánkat, hogy az biztosítsa a párnát. Nem túl kényelmes, de jobb, minta semmi. Én csak feküdtem és feküdtem, de nem jött álom a szememre. Niall mellettem szerintem már rég aludt, de nekem egyszerűen nem ment. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem volt kényelmes. Hiába voltam fáradt nem tudtam elaludni. Inkább kimásztam a takaró szélére és a térdemet felhúztam a mellkasomhoz a kezemet meg csak a combom mellett lógattam. Nézelődtem a sötétségbe, nem nagyon láttam valamit. A gondolataimba merültem. Vajon mi lehet otthon? Anyuék nyugodtan hajtják a fejüket nyugovóra tudván, hogy nekem nincs ágyam? Még a nyaralóban vannak egyáltalán? Csak Niall miatt keresnek, ha keresnek? Látni fogom még valaha a szeretteimet, vagy itt halok meg? Fogunk még bármit is látni a fákon kívűl? Valami megoldás csak van! Nem aradhatunk itt örökre! Vagy igen? Végülis a történetünk ezer féleképpen végződhet! Kezdtem nagyon pánikolni, egyre csak úgy éreztem, hogy vége. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, pont ezt nem akartam. Gondoltam, hogy most akkor kiengedem, mert Niall úgyis alszik, nem láthatja. Ez sajnos nem így történt, mert arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém kúszik.
- Hé, jól vagy? – hallottam meg Niall hangját.
- Azt hittem, hogy alszol. – hirtelen csak ennyit tudtam mondani.
- Amióta itt vagyunk sosem alszom igazán. – mondta. – De most az fontosabb, hogy te jól vagy-e!
- Mi van ha soha nem talál ránk senki? – suttogtam.
- Megtalálnak! – húzódott közelebb.
- Miért vagy ilyen biztos benne? – fordultam felé szipogva.
- Mert egy jó ideje már észrevették, hogy eltűntünk és akkor biztos, hogy csinálnak valamit. És különben is ismerem a barátaimat. Sosem adják fel. – magyarázta, majd a kezét az enyémre simította.
- Biztos? – kérdetem.
- Biztos. – bólintott. – Na, gyere aludni! Holnap fáradt leszel!

Beleegyeztem és elhelyezkedtem az „ágyunkon”, majd megpróbáltam elaludni.