Szünet

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy határozatlan ideig szüneteltetem ezt a blogot, mert az az igazság, hogy nem megy annyira... Bezárni nem akartam, ezért választottam a szünetet. Nem tudom, hogy mikor fogom folytatni újra, de kérem ne iratkozzatok le ezért! Igazából rájöttem, hogy a történetemnek eleje van és vége, nem gondoltam teljesen végig és remélem, hogy megtalálom valahol ezt a közepet. Sajnálom, tényleg! Köszönöm azoknak, akik eddig velem voltak, feliratkoztak, kommenteltek, tényleg nagyon jól estek! Szóval egy időre sziasztok!

Kirtika!

Sziasztok! Reggel a nagy "sietségben" elfelejtettem kirakni a kritikámat, ami már egy ideje megvan, csak nem volt időm kirakni, sőt válaszolni is alig... Szóval a kritikát megnézhetitek ITT vagy a "Kritikák" oldalnál vagy mi az... tudjátok az a zöld bigyó ott oldalt, lehet, sőt biztos, hogy csak nekem nem egyértelmű...na, mindegy! Csak ennyit akartam. :)

9. Köd

Sziasztok! Meghoztam a 9. részt, ami egy kicsit rövid lett, de remélem attól még tetszik majd és azt is remélem, hogy jól, érthetően fogalmaztam meg az asztmás emlékeimet.... ha nem érthető, akkor bocsi :/ Na, jó nem is írok többet, mellesleg suliba kéne mennem úgy 5 perc múlva :O Jó olvasást! :)

*Zoe

Mikor felkeltem azzal találtam szembe magam, hogy alig látok valamit. Ennek az oka az volt, hogy mindent ellepett a köd. Elkezdtem magam mellett tapogatózni, ahhoz is lusta voltam, hogy körülnézzek, viszont mikor nem éreztem Niall itt létét, egyből eltűnt a lustaságom. Hirtelen ültem fel és néztem a jobb oldalamra. Csak hűlt helyét találtam. Ne már! Nem tűnhetett el! Felpattantam és még jobban körbekémleltem. Teljes a csend, sehol egy lélek, még a madarakat sem lehet hallani. Megijesztett ez a nagy hallgatás, egyedül éreztem magam. Hirtelen egy alakot láttam elsuhanni pár méterre magam előtt. Nagyon megijedtem, kiabálni akartam, de egy hang se jött a torkomon, csak tátott szájjal és remegő lábakkal álltam. Egy rossz horror filmben éreztem magam, a csend, a köd, az elsuhanó alak, már csak a kísérteties aláfestőzene hiányzott. Levelek motoszkálását hallottam a jobb oldalamról. Arra kaptam a fejem, egy nagy öld levelekből álló növény, ami egyre csak mocorog. Fogalmam sincs, hogy miféle lényt rejthet. A földbe gyökerező lábaimat végre meg tudtam mozdítani, így tettem egy lépést hátra. Ekkor egyszerre három dolog is történt. Háttal beleütköztem valakibe, minek következtében sikítottam egy nagyot, a visításomtól a levelek közül egy tukán repült ki rikácsoló hanggal. Ennél jobban már nem ijedhettem meg. Gyorsan hátrafordultam és Niallel találtam szembe magam, ami valamennyire megnyugtatott. Hirtelen meglepetésemben átölelem és nagy levegőket vettem. Ő is meg volt lepődve, egy pár másodpercig egy helyben állt, majd zavartan körém fonta karjait. A szívemet a torkomban éreztem, az előbbi események még mindig lesokkoltak.

- Ho… hol voltál? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni.

- Csak körbenéztem. – válaszolta Niall.

- Azt hittem eltűntél! – mondtam.

- Itt vagyok! Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak? – kérdezte sértődötten, hogy esetleg ilyet feltételezek róla.

- Igazából nem tudtam, hogy mire gondoljak. – vontam vállat, majd leesett, hogy még mindig szorítom, ezért elengedtem. – Bocsi, csak…

- Megijedtél. – segített ki.

- Igen. – sütöttem le a szemem.

Egy ideig csak úgy álltunk egymás előtt, én a földet néztem.

- Össze kéne pakolnunk és mennünk. – szólaltam meg végül, mert kínosnak éreztem a csendet.

- Kéne. – értett egyet Niall, de nem nagyon mozdult meg, így én elindultam „biztatás -képpen”.

Mikor már betuszkoltuk a pokrócokat táskánkba útnak indultunk. Szorosan Niall mellett maradtam, nem akartam elveszni. A nagy köd miatt nehéz volt közlekedni. Csak mész és egyszer csak fejbe csap egy ág – ez részben Niall miatt van – vagy egyszerűen megbotlasz valamiben, esetleg valamiféle állatürülékbe lépsz – ez szerencsére nem történt meg. Szóval ma is egy élvezetes napom lesz. Azt hittem, hogy ezen a helyzeten nem lehet rontani, de hát kiderült, hogy mégis mert elkezdett szemerkélni az eső. A legutóbbi esőzésről nincsenek jó emlékeim, így reméltem, hogy a mostani nem lesz olyan rossz. Egyszer csak, ahogy akartam lépni éreztem, hogy valahogy megakad a lábam. Lenéztem és láttam, hogy beakadt a cipőfűzőm eg ágba. Megálltam és lehajoltam, hogy kiszabadítsam magam. Amire felálltam Niall eltűnt előlem. Teljesen megijedtem, elkezdtem futni előre, hátha utolérem. Hát, nem nagyon jutottam valamire, mert egyszer nekimentem egy fának és átrohantam valami növényen, ami megvágta a lábam.

- Niall! – kiáltottam el magam. – Merre vagy?

Sehol semmi válasz, ez nem lehet igaz!

- Niall! – kiabáltam megint.

- Itt vagyok. – bökte meg valaki a hátam, mire ugrottam egyet, majd lassan hátrafordultam.

- Ezt már igazán befejezhetnéd! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Bocsi. – vont vállat. – De ne tűnj el még egyszer!

- Csak beakadtam. – mondtam lenézve a lábamra.

- Figyeljünk, hogy nem veszítsük el egymást. – mondta, majd a csuklóm köré fonta a kezeit és úgy indultunk tovább.

A párás levegő plusz még a szemerkélő eső nem tett túl jót az asztmámnak, így éreztem, hogy a mellkasom egyre nehezebb. A levegő vétel is kezdett egyre több nehézséget okozni, olyan érzésem volt, mintha valami csikizné a légcsövemet, ez elég irritáló, mert nem tudsz mit csinálni vele. Ez után az érzés után általában vagy az történik, hogy elkezdek öklendezni, vagy köhögni, most az utóbbi jött rám. Fájt a torkomnak, ahogy egyre jobban köhögök és nem akarom abbahagyni. Vagyis szeretném, csak nem tudom. Niall tökre megijedt, ne igazán tudja kezelni a rohamaimat, amit persze megértek.

- Ülj le! – vezetett egy kőhöz.

Leültem és miközben Niall a táskájába turkált én próbáltam abbahagyni a fulladozást. Niall egy kis idő múlva egy kulacsot húzott elő, majd olyat tett, ami váratlanul ért. Hirtelen hátradöntötte a fejem és vizet öntött a számba, aminek nem volt sok értele, mert ahogy köhögtem az arcába köptem egy csomó vizet. Nem tudtam bocsánatot kérni vagy mondani bármit is, fulladoztam. Sietve kaptam a zsebeimhez, mert emlékszem, hogy oda raktam az allergia gyógyszeremet. Niallnek feltűnt, hogy keresek valamit, így elkezdett turkálni a táskámba. Nem tudom, hogy tisztába van – e pontosan vele, hogy mit keresek, mindenesetre egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kezembe nyomja a gyógyszeremet. Gyorsan levettem a kupakját és beszívtam. Éreztem, hogy a levegő jobban áramlik be. Igazából ilyenkor az történik, hogy a légcsövem - ami mellesleg összébb van szorulva, mint egy normális embernek – a gyógyszer hatására kitágul, de még akkor sem akkora, mint egy normál emberé. Utálom ezt a betegségemet, mert ilyenkor olyan ufónak érzem magam, mintha nem lennék egy teljes ember. Akár egy meghibásodott robot, akiből hiányzik valami. Amikor kicsi voltam és a többiekkel játszottam én nem bírtam annyit szaladgálni, mindig használnom kellett az allergiagyógyszeremet. Gyűlölöm használni, mert akkor az emberek folyton bámulnak és kérdezősködnek, ami nem valami kellemes érzés. Sőt, aki tudja, hogy asztmás vagy teljesen máshogy bánik veled. Mindig megkérdezi, hogy bírod-e, nem nagyon akarja, hogy részt vegyél „megerőltető” dolgokban. Tudom, hogy ez mind aggódás, de szarul esik. Úgy néznek rám, mint egy beteg emberre és ez nagyon rossz. Ezért kevesebbnek érzed magad másoknál, mert az emberek, ha akaratlanul is de képesek elhitetni veled, hogy igenis beteg vagy. Mármint igen, az asztma betegség de… nem valami kellemes így nevezni magad.

A légzésem kezdett szabályossá, normálissá válni. Bár az utóbbi nem teljesen igaz, mert nehezebben veszek levegőt másoknál, sőt én a számmal is és az orrommal is veszek levegőt, mert csak orral nem elég. Egyébként sokszor elszórakoztam azzal, hogy nagy levegőt vettem és amikor kifújtam a tenyeremet a mellkasomhoz szorítottam és éreztem, hogy szaggatottan engedem ki a levegőt. Fogalmam sincs, hogy ez más asztmásnál hogy van, de nálam így. Na, mindegy!

- Jól vagy? – kérdezte Niall nagy szemekkel.

- Persze, csak tudod ilyenkor előjön az asztmám. – mayaráztam, kezdtem kellemetlenül érezni magam.

 - Biztos? – pislogott. – Elég durván fulladoztál.

- Igen, ez… szokásosnak számít. – vontam vállat.

- De ez nem normális! Ezt nem szokhatod meg! És mi van akkor, ha nincs nálad az a kütyü? – akadt ki.

- Hát, akkor így jártam! – válaszoltam, próbáltam nyugodt maradni.

- Nem! Nem lehet, hogy egy ilyennel keljen mászkálnod! – mutogatott az asztmagyógyszeremre.

- Hé, most min vagy úgy kiakadva? – emeltem fel a hangom, mert kezdett idegesíteni.

- Megijedtem! Azt hittem, hogy megfulladsz! – magyarázott.

- De nem! – ráztam meg a fejem. – Élek! Csak induljunk!

Felpattantam, de Niall nem nagyon hagyott megmozdulni, mert elé állt és feltartott.

- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz pihenni? – kérdezte.

- Igen Niall 100%-ig biztos vagyok benne! – mondtam idegesen.

- De ha nem bírod és meg akarsz állni akkor szólj, rendben? – még mindig nem engedett el.

- Jól van! – löktem arrébb, hogy eltudjak indulni.

Ezt nem akartam! Utálom ha úgy védenek, mint egy porcelánbabát! Tudok magamra vigyázni, 19 vagyok! Sosem szerettem mások előtt gyengének látszani! Átkozom magam azért, hogy nem tudom kezelni ezt az egészet, de nem tehetek róla, nagyon dühös lettem hirtelen. Nem is vettem észre, hogy mennyire sietek, csak akkor, amikor éreztem, hogy nehezebben jön a levegő, ezért lassítottam. Hallottam, hogy valaki fut utánam, valószínűleg Niall.

- Hé, Zoe! Várj meg! – ért mellém. – Most mi a baj?

- Ezt úgysem értenéd! – vontam vállat.

- Akkor magyarázd el! – erősködött.

- Nincs szükség rá. Nem olyan fontos.  – ráztam meg a fejem.

- Akkor miért haragszol? – értetlenkedett.

- Nem haragszom, csak mérges lettem. – magyaráztam.

- Miért, - érdeklődött.

Nagyot sóhajtottam, majd megálltam és vele szembe fordultam.

- Nem szeretem, ha úgy kezelnek, mint egy beteget. – mondtam ki. – Tudom, hogy ez aggodalomnak számít, de engem nagyon zavar, mert kevesebbnek érzem magam. Ezért nem szeretem elmondani az embereknek, hogy mi bajom van, mert elkezdenek máshogy viselkedni velem. Ha valamit nem tudok megcsinálni akkor arra mindig az a válasz, hogy „Jaj, mert te asztmás vagy” Pedig ez nem igaz! Ugyanolyan ember vagyok, mint te, csak a légzés egy kicsit nehezebb és ennyi! Nem nagy cucc! Csak idegesít, ha felfújják a dolgot. Oké? Ennyi az egész!

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez neked ilyen. – mondta. – Nem foglak piszkálni vele, de ígérd meg, hogy ha meg kell állni vagy bármi baj van evvel kapcsolatban szólsz!

- Jó! – egyetem bele egy kis gondolkodás után.

Így már jobban éreztem magam, újra úgy éreztem, hogy viszonylag normális vagyok. Nem tudom, lehet, hogy pszichológushoz kellene mennem ez miatt. Lehet, hogy egy kicsit nagyon felhúzom magam ezen. Na, mindegy! Az agyam sosem működött úgy, mint másoknak! Egy ideig csendben maradtam, de aztán elkapott egy olyan érzés, hogy tönkre kell tennem.

- Egyébként – kezdtem. – amióta itt vagyunk még sosem hallottalak énekelni. Ez valamiért egy kicsit zavar, de nem tudom, hogy miért.

- Azt hittem utálod. – nézett rám. – Úgy értem te nem a legnagyobb rajongók táborát erősíted.

- Ez igaz, de kíváncsi vagyok, hogy mi tetszik annyira milliónyi lánynak, amit mellesleg nem értek. – feleltem.

- Hát jó. – rántotta meg a vállát és elkezdett énekelni.

Figyelmesen hallgattam végig és próbáltam mindent megfigyelni. A hangja mély volt, de kellemes. Valójában tetszett. Mikor befejezte érdeklődve nézett rám.

- Határozottan nem volt olyan rossz, de még mindig nem értem. – gondolkodtam el.

- Rosszabb véleményre számítottam, de kösz. – mosolygott rám.

- Amúgy azt hittem, hogy nyálas hangod van, de kellemeset csalódtam. – jegyeztem meg.

- Ilyenre gondoltál? – kérdezte és elkezdett elváltoztatott hangon énekelni, ami vicces volt.

Nem bírtam ki nevetés nélkül és ő sem. Egy ideig elnevettünk, aztán én hirtelen elkomolyodtam, amit Niall is észrevett.

-Mi baj? – kérdezte Niall zavartan.

- Semmi, csak tudod egész jó fej vagy. Nem ilyen beképzelt majom, akinek hittelek, mindannyiótokat. – mondtam.

- Igazából mind ugyanolyanok maradtunk. – gondolkodott el.

- Még mindig esztek csokis sütit? – tettem fel ezt a kérdést, amit nem gondoltam komolyan, csak nem tudtam mit mondani.

- Igen még mindig eszünk. – nevetett, bár nem vicces.

Lassan kezdett a köd felszállni, ami nagyban megkönnyítette a közlekedést. Igaz, hogy így is beleléptem egy kis gödörbe és majdnem elestem, de ez már mellékes. Estig akadálytalanul haladtunk előre ki tudja hová.

8. Egy nap a dzsungelban

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon rég nem hoztam részt, bár nem hiszem, hogy ez érdekel bárkit is, mert szerintem senki nem olvas. Lehet, hogy nagyon unalmas a történet és abba kéne hagynom, de még azt hiszem próbálkozom, hátha...

*Zoe

Már dél tájékán lehet és döglesztő meleg van. Már levettem a pulcsit és betuszkoltam a táskámba, ahol találtam új holmikat is. Például kaját. David megakolt minket gyümölcsökkel (szerencsére denevérhúst nem kaptunk) és a kulacsunkat is megtöltötte vízzel. Azon kívűl a kezembe került egy bicska, egy pokróc, valami madzag féle, bár az nem tudom, hogy minek van, de oké. Niallre pillantottam, aki a telefonját bütykölte. Láttam, hogy a füléhez emelte, de szerintem ez tök fölösleges. Valószínüleg nem sikerült neki, de nem adta fel. Sokszor megtette ezt egymás után.

- Zayn! – kiáltott fel. – Te is hallasz? A fenébe!

- Mi az? – kérdeztem.

- Lemerültem. – mondta.

- Itt az enyém. – nyomtam gyorsan a kezébe.

Elvette és beírta a számot majd a füléhez nyomta.

- Ahj, nem is csöng ki! Nincs térerő! – bosszankodott. – Pedig az előbb hallottam Zayn hangját!

- Hé, nyugodj meg! – tettem a hátára a kezem.

- Jó. – csak ennyit mondott még mindig bosszús volt.

Fura, de én nem voltam ideges. Egyszerűen nincs térerő, ennyi. Ezt eddig is tudtuk és Niallnek valami csoda folytán sikerült elérnie Zaynt, de lemerült a telefonja. Ez történt. Semmi több. Nem értem miért van annyira kiakadva, hisz egyértelmű, hogy a dzsungel közepén nem tudunk kommunikálni senkivel. Vagy kijutunk vagy nem. Ez a két lehetőség van. Remélem az előbbi fog megtörténni.

Már nagyon meleg van, mind a ketten izzadunk. Igyekszünk nem sok vizet inni, mert nincs olyan sok és nem akarjuk, hogy elfogyjon. A kezemmel próbálom legyezni magam, de nem segít semmit.

- Jézusom, meghalok! – legyezte a pólóját Niall.

- Irtó meleg van. – fújtam ki a levegőt. – Nem állunk meg?

- Jó ötlet! Amúgy is éhes vagyok! – egyezet bele, így leültünk a fa tövébe.

Mind a ketten elkezdtünk enni egy gyümölcsöt, ami jól esett, mert a kiszáradt nyelvünket enyhítette a gyümölcs leve. Leírhatatlanul kellemes érzés.

- Nem azért – szólalt meg Niall teli szájjal. – De ez alatt a pár nap alatt tuti fogytam!

Ezen muszáj volt nevetnem, nem tudom miért.

- Én is. – mondtam. – Úgyis le akartam adni valamennyit!

- Te? – meresztette rám a szemeit. – Tök vékony vagy! És az előtt is az voltál mielőtt itt ragadtunk.

- Biztos rosszul emlékszel. – vontam vállat.

- Nem is! – rázta meg a fejét. – Jók az emlékeim!

- Ha te mmondod! – legyintettem.

- Egyébként milyen normálisnak lenni? – kérdezte.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet.

- Nem sértésből, de egyszerűnek lenni… hogy nem követnek mindenhová a fotósok. – magyarázta.

- Oh, hát nagyon izgalmas életet élek! – mosolyogtam rá.

- Mesélj még. – nézett rám érdeklődve.

- Egy normális családi házban lakom Croydonban. Egy könyvesboltban dolgozok ahol kevés fizetést kapok és a szüleim kocsiját használom. A legjobb barátnőm, aki egyébként odavan értetek, főleg Harryért, velem együtt dolgozik, csak ő a kasszánál van és ő valamivel több fizetést kap. Álltalában mindenhova együtt megyünk, csak ide nem. A barátnőm pasija focizik így gyakran járunk meccsekre, ahová ingyen bejutunk. Nekem nincs barátom így az ilyen szerelmes dolgokat ki szoktam hagyni, csak a barátnőmnek segítek ha megkér, amúgy meg ha nem vagyok vele otthon mindig találok elfoglaltságot. Ennyi. – fejeztem be a mesélést.

- Nem is laksz messze tőlünk. – mondta Niall.

- Igen,ezért voltam ott úgy egy koncerten, hogy össze-visszamászkáltam. – jegyeztem meg.

Ezen Niall csak nevetett.

- És neked milyen? – kérdeztem. – A fotósokkal sok baj van?

- Mindenhol ott vannak! – mondta és olyan vicces fejet vágott. – Nem tudunk normálisan kimenni az utcára és előbb utóbb mindent kiderítenek.

- Hát, akkor most igazán kideríthetnék, hogy hol vagyunk. – sóhajtottam. – Hasznuk is legyen már, legalábbegyszer.

- Tudod azt hittem, hogy most jó, hogy nincsenek itt, mert nyugodt lehetek… de most igazán segíthetnének. – gondolkodott el.

- Ha te itt vagy biztos, hogy mindenki azon lesz, hogy megtaláljanak. – mondtam. – Ha egyedül lennék tuti, hogy már halottnak nyilvánítanának, azt jólvan.

- Nem! Én keresnélek! – nézett rám bíztatóan.

- Nem is ismernél. – nevettem el magam. – De azért kedves tőled!

- De akkor sem fair amit mondtál! – rázta meg a fejét.

- Pedig ez az igazság! Te híres vagy, ezért az embereknek számítassz! Én meg csak úgy vagyok. Jelentéktelen az emberiség számára. – magyaráztam.

- Valakinek te jelented az egész világot! – bizonygatta.

- Mondtam, hogy nincs barátom. – pislogtam rá.

- Majd lesz. – kacsintott rám.

- Inkább menjünk. – álltam fel, mert éreztem, hogy zavarba hozott.

Egy percig néma csend volt, aztán.

- Nem veszünk valahol csokit? – kérdezte Niall.

- Niall, egy dzsungel közepén vagyunk! – néztem rá hitetlenkedve.

- Ja, tényleg! Egy percre elfelejtettem. – mondta.

- Hogy lehet ezt elfelejteni? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem tudom. – vonta meg a vállát.

Már pont mondtam volna valamit, de keskeny úton mentünk egymás mellett és nekem megcsúszott a lábam. Ijedtemben megfogtam Niall pólóját, így őt is húztam magammal. Egy ág végighasította a lábam, amúgy meg tuti lesznek horzsolásaim. Pillanatok alatt leértünk, egyenest be egy kisebb folyóba. Felálltam és szemügyre vettem a lábamat. Volt rajta egy nagy vérző karcolás és sok kicsi horzsolás, ami a karomra is jellemző volt. Mellettem Niall még csak most állt fel. Ahogy őt néztem egy hosszabb karcolást véltem felfedezni az arca bal felén.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Csak pár karcolás. – vont vállatt.

- Vérzik az arcod. – mondtam.

Kivettem a táskámból a pólóját, amit ő adott akkor, amikor beteg voltam. Bevizeztem, majd az arcát kezdtem vele törölgetni. Egy kicsit flszisszent, gondolom csíp. Ahogy ezt csináltam és nézett rám az hirtelen olyan kínos volt, csak lesütöttem a szemem. Mikor kész voltam vele lemostam az én lábamat is.

- Sajnálom. – szólaltam meg.

- Mit? – kérdezte értetlenül.

- Hát, hogy lehúztalak. – modtam.

- Ja! Semmi! – legyintett.

- Mindig ezt csinálom. – sóhajtottam.

- Hé, mondtam, hogy nincs baj! – mosolygott rám.

- Jó. – mondtam.

Ahogy nézelődtem a folyón észrevettem valamit, amit egy fadarabnak, vagy kőnek hittem. Elmerültem annak a valaminek a vizsgálgatásában, majd hirtelen megmozdult. Egy darabig nem esett le, hogy mi az, de aztán fejbecsapott a felismerés.

- Niall, gyorsan menjünk innen! – löktem meg.

- Miért? – ráncolta a szemöldökét. – Végre van itt hideg víz ebben a hőségben!

- Krokodil! – böktem ki és taszítottam rajta még egyett.

- Na, ne lökdöss már! – szólt rám. – Nincs itt semmilyen krokodil! Biztos csak egy fadarabot láttál!

Oda néztem, ahol a krokodilt láttam és nem volt ott. Ebben a pillanatban ez a bazinagy hüllő nem messze tőlünk kiemelkedett a vízből kinyitva a száját. Teljesen látszottak a fogai, amik élesek voltak és fogadni mernék, hogy nem valami kellemes, ha beléd mélyeszti őket. Ennek láttára Niall egyből pucolni kezdett kifelé, én meg utána. Nem akartunk krokodil eledelek lenni. A váratlan mozdulatainkra az állat is megmoccant, hihetetlen gyorsasággal kapott felénk. Remélem nem ér utol, mert én vagyok hátul, nekem fájna. A vízben nehezebb futni, így lassabbak voltunk a megszokottnál, de szerencsére a folyó keskeny, így hamar a szárazföldre értünk. Ott már gyorsabbal el tudtunk menekülni. A krokodil csak egy egészen kis ideig jött ki a vízből utánunk, aztán feladta. Mikor ezt észre vettük lelassítottunk. Hirtelen mérgesen néztem Niallre, amit ő is észlelt.

- Most mi az? – kérdezte.

- Csak egy fadarab! – változtattam el a hangom.

- Jól van! – tette maga elé a kezét védekezően.

- Csak nem vagyok olyan hülye! Láttam, hogy mozog! – meredtem rá.

- Jó, jó! Bocsánat! – sóhajtott.

- Majdnem leharapta a lábam. – mondtam.

- Én meg megijedtem. – vágott elszörnyedt arcot.

- Mert nem hittél nekem! – vontam vállat.

- De már bocsánatot kértem! – akadt ki. – Térdeljek is le?

- Az is megteszi. – válaszoltam nyugodtan.

- Felejtsd el! – horkant fel.

- Jó. – csak ennyit mondtam és elhatáriztam, hogy nem szólok hozzá.

Ez szerintem nem is esett le neki, de nem baj. Egy 15 perc biztos kellett neki, hogy észrevgye, hogy levegőnek nézem.

- Most haragszol? – szólalt meg, de nem válaszoltam, csak mentem tovább.

Egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd hirtelen elémállt. csodálkozva néztem fel rá. Ami most történt arra nem számítottam. Letérdelt előttem és nem, nem kérte meg kezem…

- Sajnálom, hogy nem hittem neked és ezzel kockáztattam, hogy leharapja a lábad egy aligátor vagy mi a halál! – mondta, nekem meg muszáj volt nevetnem. – Most meg kinevetsz?

- Ez olyan vicces! – tettem a kezemet a számra, próbáltam nem nevetni. – Állj, már fel!

- Hihetetlen vagy! – rázta meg a fejét és felállt

- Az előfordlhat. – rántottam meg a vállam. – De te is az vagy!

- Milyen értelemben? – kérdezte.

- Nem tudom. – gondolkodtam el. – Miért, mire gondoltál?

- Hát valaki lehet hihetetlen jó és rossz értelemben is. – magyarázta. – Rád ez mindenhogyigaz.

- Rád meg… lássuk csak… - merengtem el. – Rád inkább a fura szó illik.

- Miért? – pislogott rám.

- Mondjuk pl. azárt, mer csokit akarsz venni egy dzsungel közepén, mert elfelejtetted, hogy hol vagyunk. – vetettem fel egy példát. – Ez egyáltalán nem reális.

- Van benne valami. – bólintott elismerően. – De attól még jó lenne csokit venni!

- De nem tudunk. – ráztam meg a fejem.

- Hú, lehet, hogy van itt elrejtve valami dobozba vagy nem tudom! – csillant fel a szeme és elkezdett keresgélni.

- És akkor megkérdezed, hogy miért tartalak furának. – jegyeztem meg.

- Én csak keresgélek! – mondta, majd a fülét egy fának nyomta és kopogott kettőt, mintha valami jel lenne.

Hamar feladta, majd odarohant egy sziklához, amit alaposan körbejárt és megtapogatott.

-Te most komolyan azt hiszed, hogy találsz bármit is? – kérdeztem.

- Nem! – válaszolt, de ugyanúgy folytotta, amit elkezdett.

Nem tudom, hogy ezt azért csinálja-e, mert megőrült vagy csak így akarja elvonni a figyelmét a jelenlegi helyzetünkről. Remélem az utóbbi. Na, mindegy inkább hagytam hagy majomkodjon kedvére. Amúgy vicces volt és egy csomószor nevetnem kellett, amit rejtve tettem meg, mert nem akartam, hogy észrevegye. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ő nem lenne itt. Már tuti kikészültem volna, mert csak azzal tudnék foglalkozni, hogy egyedül vagyok az Isten háta mögött. De nekem szerencsém van, met Niall is itt van és pont az ilyen bizarr dolgaival tereli el a figyelmemet. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit köszönhetek neki. 1 nem őrültem meg, 2 odaadta az egyik pólóját zsepinek, 3 a pulcsija is nálam van és sajnos több dolog nem jut az eszembe, ah hülye aranyhal memória! Nem is ez a lényeg! Sokat segít és ennyi!

Már besötétedett, így megálltunk, hogy letelepedjünk valahol. Leraktuk a pokrócainkat és a táskánkat, hogy az biztosítsa a párnát. Nem túl kényelmes, de jobb, minta semmi. Én csak feküdtem és feküdtem, de nem jött álom a szememre. Niall mellettem szerintem már rég aludt, de nekem egyszerűen nem ment. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem volt kényelmes. Hiába voltam fáradt nem tudtam elaludni. Inkább kimásztam a takaró szélére és a térdemet felhúztam a mellkasomhoz a kezemet meg csak a combom mellett lógattam. Nézelődtem a sötétségbe, nem nagyon láttam valamit. A gondolataimba merültem. Vajon mi lehet otthon? Anyuék nyugodtan hajtják a fejüket nyugovóra tudván, hogy nekem nincs ágyam? Még a nyaralóban vannak egyáltalán? Csak Niall miatt keresnek, ha keresnek? Látni fogom még valaha a szeretteimet, vagy itt halok meg? Fogunk még bármit is látni a fákon kívűl? Valami megoldás csak van! Nem aradhatunk itt örökre! Vagy igen? Végülis a történetünk ezer féleképpen végződhet! Kezdtem nagyon pánikolni, egyre csak úgy éreztem, hogy vége. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, pont ezt nem akartam. Gondoltam, hogy most akkor kiengedem, mert Niall úgyis alszik, nem láthatja. Ez sajnos nem így történt, mert arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém kúszik.

- Hé, jól vagy? – hallottam meg Niall hangját.

- Azt hittem, hogy alszol. – hirtelen csak ennyit tudtam mondani.

- Amióta itt vagyunk sosem alszom igazán. – mondta. – De most az fontosabb, hogy te jól vagy-e!

- Mi van ha soha nem talál ránk senki? – suttogtam.

- Megtalálnak! – húzódott közelebb.

- Miért vagy ilyen biztos benne? – fordultam felé szipogva.

- Mert egy jó ideje már észrevették, hogy eltűntünk és akkor biztos, hogy csinálnak valamit. És különben is ismerem a barátaimat. Sosem adják fel. – magyarázta, majd a kezét az enyémre simította.

- Biztos? – kérdetem.

- Biztos. – bólintott. – Na, gyere aludni! Holnap fáradt leszel!

Beleegyeztem és elhelyezkedtem az „ágyunkon”, majd megpróbáltam elaludni.

7. Nem vagyunk egyedül!/1D/

Sziasztok! Bocsi, hogy nem hoztam részt, csak beszart a laptopom és így el se tudtam kezdeni írni, nemhogy kirakni :/ Ez a rész elég rövid lett és szerintem ratyi is, de azért remélem valakinek csak tetszik... vagy nem :D Majd ti eldöntitek! Addig is jó olvasást! :)

*Zoe

"- Zoe, vigyázz… - hallottam meg Niall kiáltását…"

- Mi? - fordultam hátra és ebben a pillanatban egy faágon lógó kötélhálóban találtam magam. - Mi a fasz?
Hát izé... ijedtemben mindig ezt mondom. Körbenéztem és fuh... tényleg egy ilyen hálóba lógok. Ez valami állatcsapda lehet...
- Ne mozdulj! Megyek! - kiabált Niall és elkezdett felém futni.
- Mintha tudnék is!. - morogtam, mert nem igazán tudok bárhova is menni.
- Mindjárt ott vagyok! - nyugtatott Niall, bár egyáltalán nem voltam ideges.
Inkább ő volt az. Kétségbeesetten rohant felé, de nem ért oda, mert hirtelen... elnyelte a föld. Tök komolyan beszakadt alatta a talaj! Mi ez még egy csapda? Bakker ott rohantam el mellette! De jó vagyok!
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Semmi bajom. - szólalt meg, ekkor kitört belőlem a röhögés.
- Most mi az? - kérdezte.
- O.. olyan vicces, hogy szaladsz é... és egyszer csak eltűnsz! - mondtam szaggatottan a nevetéstől.
- Nem vicces!Tudod, hogy megijedtem? - bosszankodott, de én csak nevettem tovább még vagy 5 percig.
- Ha már kiröhögted magad segíthetnél kitalálni, hogy jussunk ki innen.
- Hát... én nem tudok mozdulni! - mondtam.
- Én meg nem bírok kimászni! Túl mély! - hallottam meg csalódott hangját.
- Hú, én látlak idefentről! - néztem rá. - Halihó! Milyen odalent?
- Jól szórakozol? - érdeklődött.
- Nagyon! - válaszoltam. - Csak ne fáznék.
- Van vagy 4o fok és rajtad van egy tök meleg pulcsi, de te fázol? Ez egyáltalán nem reális! - hitetlenkedett.
- Beteg vagyok! - emlékeztettem.
- Ja tényleg! Egy percre elfelejtettem. - esett le neki.
Egy fél órát csak azon gondolkodtunk, hogy jussunk ki. A ninják nem jöttek be, de még a repülő rinocérosz sem, mert nem volt nálam a varázskürtöm, hogy ide tudjam hívni őket. A manókra sem számíthattunk... jó is, mert kiderült, hogy azok megesznek. Unikornisok sem jöttek, mert azok nem a dzsungelben élnek hanem az erdőkben... az olyanokban, amik nálunk vannak, de hát ezt minden hülye tudja! Vagy nem? Na, mindegy! A végén már arra tértünk ki, hogy mink nincs, aztán kifogytunk az ötletekből és csendben maradtunk, amit én törtem meg. Milyen meglepő...
- Ahj, zsibbadok, szomjazom, éhes vagyok, fázok, folyik az orrom, nem érem el a táskámat és pisilnem kell! Ki kell jutnom innen! - akadtam ki.
- Te legalább látsz valamit! - szólalt meg Niall. - Annyira be vagyok ide zárva!
- Klausztrofóbiás fóbiás vagy? - kérdeztem.
- Hát... igen. - vallotta be.
- Úristen, ugye nem kapsz pánikrohamot? - meresztettem ki a szemeimet.
- Nem! - vágta rá. - Csak ki akarok menni innen!
- Izé... - csak ennyit tudtam mondani.
Elkezdtem hintázni azzal a cuccal, amit tökre élveztem, mert vicces volt. Csak az volt a baj, hogy túl magasra mentem és neki csapódtam a fának.
- Aucs! Ez rohadtul fájt! - nyúltam a karomhoz és megsimogattam. - Mióta vagyunk már itt?
- Kábé 2 órája. - válaszolt.
- Szerinted ki állíthatta ezeket? - kérdeztem.
- Dzsungellakók? - gondolkodott el.
- Mi van, ha megtalálnak és megesznek minket? - pánikoltam.
- Csak nem esznek embert! A TV-be mindig barátságosak! Remélhetőleg itt is! - felelte.
- Tuti nem tudsz kimászni? - kérdeztem.
- Nem, mert túl magas. - mondta.
- De, hisz meg se próbáltad! - förmedtem rá.
Csak sóhajtott egyet és megpróbálta. Hát izé... tényleg nem ment neki. Hiába két városi egy dzsungelben... mit is vártunk? Elkezdtem ugrálni, hátha történik valami... semmi... de az nagyon. Csak ültem és ültem, egyre jobban zsibbadt a fenekem, meg úgy mindenem. Unatkoztam, ezért elkezdtem Ariana Grande számokat énekelni. Nincs jó hangom, de Niall tűrte. Már kábé az egész albumát elkornyikáltam, mikor megszólalt.
- Ennyire szereted Ariana Grandet? - kérdezte.
- Igen, ő eszméletlen! Olyan szép a hangja és a számait is szeretem, bármit is énekel az nagyon jó!- áradoztam.
- Komolyan, ha kijutunk innen elintézem, hogy találkozz vele! - mondta.
- Kajak? - néztem rá nagy szemekkel.
- Ahha. - bólintott.
- Most vedd úgy, hogy kaptál tőlem egy csonttörő ölelést! - válaszoltam boldogan. - Na, jó haza kell jutnunk!
És akkor hallottuk meg a lépteket és a fura nyelvű kiálltásokat. Ijedten néztünk össze, majd a hang felé kaptuk a fejünket. 3 férfi volt. Mindegyik félmeztelen volt s fegyver volt a kezükben. Fogalmam sem volt, hogy mit fognak tenni, de féltem. Értetlenül néztek minket, látszott rajtuk, hogy nem erre számítottak. Az egyikük mondott valamit, de nem értettem, mert nem a mi nyelvünkön mondta. Lehet, hogy az közölte a többiekkel, hogy mi leszünk a vacsi. Minden esetre az egyik fegyveres fickó elvágta a kötelet, amin lógtam, mire én leestem. Nagyot puffantam és még fájt is. Niallt is kiráncigálták a gödörből. Szegény nem tudta, hogy most féljen vagy örüljön. A 3 pasas egymás mellé lökdösött minket és a fegyverüket felénk tartva bírtak minket arra, hogy menjünk a 3. után. Azt hiszem most végünk. Végig hurcoltak minket a sűrű növények közt, nagy volt a csend. Nem tudom mit akarnak tőlünk. Aztán megérkeztünk egy ilyen faluhoz vagy mi az. Egy csomó ház volt az itt található növényekből, kutyák és gyerekek szaladgáltak. Az emberek döbbenten néztek ránk, de a 3 férfi meg sem állt, amíg meg nem érkeztünk egy kunyhóhoz. Be vittek minket és egy 4 év köröli fehér férfihez küldtek minket, aki volt póló és rövidnadrág. Valamit beszélt a vezető vadásszal, vagy mi volt az, majd felénk fordult és barátságosan ránk mosolygott.
- Nem kell félnetek! - szólalt meg. - Ők kezdő vadászok, ezért nem tudták, hogy kell bánni veletek. Egyébként David vagyok! Angolul beszéltek, ugye?
- Igen.- szólaltam meg egy kis idő múlva.
- Mi történt veletek? - kérdezte David, mint kiderült.
- Elvesztünk. - válaszolt Niall szűkszavúan, majd úgy döntött bővebben is beszámol az élményeiről. - Elszakadtunk a túrázó csoportunktól... tudja, hogy juthatunk ki?
- Sajnos nem. - rázta meg a fejét. - De annyit tehetek értetek, hogy itt aludhattok egy éjszakát, úgy is mindjárt sötétedik.
- Azt megköszönnénk. - szólaltam meg.
- Kint most lesz vacsora a tűz mellett. - mondta. - Tehetek étetek még valamit?
- Hát lenne még valami. - kezdte Niall. - Zoe beteg.
- Oh, a tegnapi vihar? - nézett rám én meg biccentettem. - Gyertek, meglátom mit tehetek!
Átkísért minket egy állatbőrökből készült sátorba. Ott volt egy bácsi öreg ősz szakállas bácsi, akivel David beszélt valamit, mire a bácsi elkezdett vizsgálgatni. Megnézte a szemem, belenézett a számba, meg valami cuccot rakott a mellkasomhoz és a kezével mutogatott gondolom, hogy vegyek nagy levegőt, mint az orvosoknál. Miután már mindent megvizsgált levett a polcról egy kis üvegecskét és egy pohár félét, amibe szerintem vizet tett, majd belecsepegtette az üvegben lévő valamit a pohárba és a kezembe nyomta. A kezével mutatta, hogy igyam meg. Egy kicsit haboztam, majd lehúztam a pohár tartalmát. Fogalmam sincs mi volt az, de furcsa íze volt. Egy kicsi mentolos, de édes, aztán keserű lett, szóval... jobb ha nem is tudom mi az. Megköszöntem, amit szerintem nem értett, majd kimentünk a sátorból a tűzhöz. David adott nekünk egy pokrócot, mi meg leültünk a tűz köré. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek minket, nem mertek közel jönni. Az egyik bennszülött nő adott nekünk valamilyen húst és gyümölcsöket. Megkóstoltam azt a húst és ízlett.
- Hm, mi ez? - kérdeztem.
- Denevér. - válaszolt David, mire félrenyeltem és kiejtettem a kezemből azt a hús darabot.
Niall se kóstolta meg most, hogy már tudta mi az, David meg csak nevetett rajtam. Inkább maradtam a gyümölcsöknél, amik nagyon finomak voltak. Jól is laktam. Miután ettünk vizet is kaptunk, ami szintén jól esett. Ez után az emberek mutattak nekünk egy csomó mindent. mindenki kedves volt velünk. Egy kislány odajött hozzám és adott egy karkötőt, amit ő csinált. Olyan kis aranyos volt. Nem akartam, hogy csak én kapjak valamit, ezért kivettem a táskámból a csokit és odaadtam neki, majd elmutogattam, hogy azt meg kell enni. Megkóstolta és ízlett neki. Megölelt, majd odarohant a többi gyerekhez és mindenkinek adott. Itt mindenki kedves a másikkal. Mikor már teljesen besötétedett kaptunk egy kis helyet az egyik családnál. Azt akarták, hogy az ágyukban aludjunk, de mi nem fogadtuk el, így a földön aludtunk egy pokróccal. Hamar elaludtunk.
Reggel Niall keltett, hogy indulnunk kell. De,jó! Kaptunk Davidtől ennivalót és inni valót az útra meg egy pokrócot, és ki tudja, hogy még mit... reggel volt, fárad voltam. Mindenesetre útnak indultunk... megint. A nap még csak most jött fel, de még nem teljesen. Beleszagoltam a levegőbe, ami jól esett... basszus kapok levegőt! Nem tudom mit kaptam, de bevált! Ez az! Igaz, hogy még nem gyógyultam meg teljesen, mert még egy kicsit érzem, hogy tele van az orrom, de sokkal jobb. Fázni sem fáztam, de még nem vettem le a pulcsit, mert hűvös volt. Egy ilyen élmény után nem tudtuk, hogy mit tartogat a nap, de reméltük, hogy közelebb kerülünk a kiúthoz.

6.rész Ne már!/1D/

Sziasztok! Meghoztam a 6. részt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

*Zoe

Reggel (vagy nem, most nem vagyok tisztába az idővel) szinte egyszerre keltünk fel Niallel. Egymás hátnak dőlve aludtunk. Kényelmes volt és megnyugtató. Ahogy bele akartam szagolni a levegőbe azt vettem észre, hogy nem kapok az orromon levegőt, csak a számon. Oldalra fordultam és háttal nekitámaszkodtam a fának. Niall is követte a példámat. Arca arról árulkodott, hogy nem aludt valami sokat. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, haja össze-vissza állt.

- Van nálad zsepi? – szólaltam meg rekedt hangon.

- Nincs. – rázta meg a fejét, majd körülnézett és mintha eszébe jutott volna valami. – De várj!

Szemöldökömet ráncolva nagy érdeklődéssel néztem, hogy mit csinál. Nagyot rántott a pólója alján, ami már egy kicsit meg volt szakadva. Egy nagydarab anyagot nyomott a kezembe. Hm, kreatív!

- Köszönöm! – mondtam orrhangon.

Niall csak álmosan biccentett egyet. Kifújtam az orrom, majd a „zsepimet” a zsebembe nyomtam. Remek! Megfázhattam az éjjel. Pedig nem is vagyok beteges! Á, ez is csak az én szerencsém! És pont én! Niallnek semmi baja! Neki nincs tele az orra! Csak az a baja, hogy fáradt, meg, hogy itt ragadt velem. Persze én nem ismerem, szóval nem tudom, hogy van-e valami egyéb problémája mondjuk a családjával vagy valami, mert az is megeshet. Azt hinnéd, hogy a híres embereknek nincs az égvilágon semmi bajuk, de ez nem igaz. Ugyanolyan emberek, mint mi. Nekik sem könnyű. Niall mindig vidámnak látszik, de nem tudhatom, hogy mit rejt belül. Most esett le, hogy szinte semmit sem tudok róla, csak azt, hogy a kedvenc színe a zöld, meg ilyesmiket, amiket beszéltünk. Én nem vagyok rajongó, szóval nem olvastam róla soha semmit. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a zenéjüket sem ismerem, sőt fogalmam sincs arról, hogy miért utálom őket. Talán azért, mert mindenki nyafog, hogy milyen helyesek, meg minden és ezért. Igen! Pontosan! Annyira idegesített ez az egész, hogy esélyt sem adtam nekik. Nem is érdekeltek, erre itt ragadok az egyikkel egy őserdő közepén.

Gondolatmenetemből Niall hasa zökkentett ki.

- Földrengés van a gyomrodban? – kérdeztem utalva arra, hogy a morgás nem volt valami halk.

- Nagyon úgy tűnik! – nézett rám kétségbeesetten. – Van valahol valami ehető?

- Hát… lássuk csak! – gondolkodtam el. – Volt nálam egy alma, de azt odaadtuk a majmoknak, volt két szendvicsem, de azt megettük, szóval már csak egy csoki maradt.

- Nem esszük meg? – csillant fel a szeme.

- Lehet róla szó. – mondtam és belenyúltam a táskámba.

A csomagolás, még mindig vizes volt, de szerencsére a benne lévő édesség épen megmaradt. Félbe törtem a csokit, majd annak a felét is és annak a felét is, szóval épp, hogy egy kis darabot adtam Niallnek, aki hitetlenkedve nézett rám.

- Most komolyan? – emelte fel a kis darabot felháborodottan.

- Be kell osztanunk! Nem tudhatjuk, hogy meddig maradunk itt! – feleltem.

- Nem lehetne, hogy két darabot kapok? – reménykedett.

- Ne alkudozz! – szóltam rá.

- Ahj, de kérlek! Azt akarod, hogy éhen haljak? – nyafogott.

- Akkor fogsz éhen halni, ha kettőt adok! – mondtam.

Csak sóhajtott egy nagyot, majd apró darabokat harapott a csokiból, hogy ne fogyjon el olyan hamar. Nagyon viccesen nézett ki! Mint egy gigantikus mókus! Hirtelen elképzeltem, hogy tényleg egy nagy mókus ül mellettem, aminek szőke a bundája. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam. Na, akkor magyarázkodhattam volna! Nem hiszem, hogy normális, hogy ilyenek jutnak az eszembe! Szegény Niall nem is sejti, hogy mik vannak a fejembe! Mondjuk, szerintem most per pillanat csak a csoki érdekli. Mikor a felénél tartott rám nézett.

-Te nem eszel? – kérdezte.

- Nem vagyok éhes. – vontam vállat. – De tessék, edd meg az adagomat!

- Biztos vagy benne? – pislogott rám, bár láttam, hogy nyelt egyet.

- Teljesen. – nyújtottam át neki.

El is vette, én meg néztem tovább, ahogy eszik. Sajnálom, hogy nem hoztam több kaját. Mondjuk nem tudhattam, hogy nem térek vissza. Vajon a többiek már otthon vannak? Anyuék mit szóltak, amikor megtudták? Tudják egyáltalán? Keresni fognak? Nem tudom. Semmit sem tudok biztosra! Az se biztos, hogy kijutunk innen valaha… Inkább abbahagytam ezt a gondolkodást és megnéztem, hogy Niall végzett-e már az evéssel. Mellettem ült és nézett ki a fejéből. Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, mint én?

- Induljunk. – szólalt meg és elemelte a pillantását a földről.

Nem tiltakoztam, feltápászkodtam a földről. Újra útnak indultunk. A talaj vizes, sáros és néhol még csúszik is. Szerintem hamar meg fog száradni a hőség miatt. Vagy nem tudom, nem vagyok biológus… vagy az nem is evvel foglalkozik? Sosem az eszemről voltam híres… na, nem baj! Azért valamit én is tudok! Például azt, hogy ötpercenként kell elővennem azt a kis rongydarabot, hogy kifújjam az orromat. Remek! Legközelebb hozok magammal egy egész patikát! Ja, nem! Legközelebb nem jövök ilyen helyekre! Még a szüleim se kényszeríthetnek! Már nem mintha miattuk lenne ez, mert tulajdonképpen magamnak köszönhetem. Nagy tapsot nekem! Köszönöm! Köszönöm! Meg is hajolok! Repülnek felém a virágok, a tömeg éljenez. Ó mi ez? Még díjat is kapok? Na, jó abbahagyom! Nem oldok meg azzal semmit, hogyha önmarcangolásba kezdek. Bár azzal, se amit most csinálok, vagyis csinálunk. Sétálunk. Így próbáljuk megoldani a problémánkat. Igaz, hogy nem tudunk mást tenni. Csend van. Csak a természet hangját lehet hallani, amit 5 percenként megzavar egy hangos trombitálás, ami tőlem származik. A „zsepim” már nem kezd nem használható állapotba lenni… Nem szeretném részletezni, gondolom, mindenki el tudja képzelni. Nem valami gusztusos… Megfogtam az agyonhasznált rongydarabot és betuszkoltam a táskámba. Még mindig nem kaptam levegőt, az orrom tele volt, hiába fújtam ki vagy ötvenszer. A számon vettem a levegőt, ami a nagy csöndbe hallatszott. Nekem rosszabb, ha meg vagyok fázva, mert asztmás vagyok és nehezebben kapok levegőt. Egy pár perc telt el és éreztem, hogy szükségem van zsepire.

- Niall, tudsz még adni a pólódból? – kérdeztem.

Ez így elég bizarrul hangzott, de Niall segítőkész és letépett egy darabot a felsőjéből, majd átnyújtotta nekem. Egyből belefújtam az orrom. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Niall a rajta lévő szakadt pólót leveszi. Ahogy ezt láttam megakadtam. A levett ruhadarabot odadobta nekem, amit szerencsétlenül nem kaptam el, sőt csak egy kis késéssel nyúltam utána. Nem nagyon figyeltem a földön lévő nekem szánt dologra. Csak a pár méterrel előttem lévő fiú felsőtestét néztem. Ahogy lehajol és kiveszi a táskájából a másik pólóját, majd sietve felveszi. Ahogy már eltakarta a csupasz testrészét megráztam egy picit a fejem. Te jó ég mit csinálok? Nem szoktam megbámulni másokat! De most igen is azt csináltam! Fogjuk a hőségre! Felkaptam a rongyot a földről és próbáltam úgy tenni mintha nem is csináltam volna semmit. Igaz, hogy Niall nem vette észre (remélhetőleg) de én akkor is kínosan éreztem magam. Inkább az orromra koncentráltam… hogy tud ennyi fika termelődni ilyen gyorsan? Annyira idegesítő! Bah! Felnéztem az égre, hogy meg tudjam állapítani, hogy kábé mennyi lehet az idő. A nap sugarai átvilágítottak egy kicsit a fák lombjai közt. Nem lehetett megmondani, hogy hol jár. Aztán eszembe jutott, hogy attól még, hogy nincs térerő meg tudom nézni a telefonomon, hogy mennyi az idő. A zsebembe nyúltam és megnyomtam a kioldógombot. 14:56. Hú, jó sokáig aludtunk! Mondjuk, nem csodálom, hisz kábé egész éjjel fent voltunk és csak mentünk. Hirtelen kirázott a hideg és úgy éreztem, hogy megfagyok. Ez azért elég vicces nyáron egy dzsungel közelébe!

- Niall, én fázok! – fordultam az említett felé.

- Ebben a hőségben? – meresztett rám nagy szemeket.

- Igen! Érzem, ahogy ráz a hideg! – fontam magam köré a karjaimat. – Nincs nálad egy pulcsi vagy valami?

- Nem tudom, de megnézem. – csúsztatta le a válláról a táskáját.

Nem tudja, hogy van-e nála pulcsi? Nem is kereste este, amikor hideg van? Azt tudom, hogy én a nagy eszemmel nem raktam be. Hogy is gondolhattam, hogy nem fog kelleni? Ahj sokszor én is annyira értelmes tudok lenni, hogy az már hihetetlen! Niall szerencsére rakott be egyet. Egy világoskék kapucnis pulcsit, aminek az elején van zseb és nincs cipzárja. Átnyújtotta nekem én meg belebújtam. Elég nagy volt rám, szinte lógott rajtam. Az ujja túl hosszú volt, az alja pedig a combomig is elért.

- Köszönöm! – vacogtam.

- Nincs mit. – mondta, majd megjegyezte. – Még egy kicsit bele kell nőnöd.

- De csak egy egészen picit! – legyintettem, mintha nem is lenne olyan nagy.

Niall nem válaszolt, hanem a kezét a homlokomra tette.

- Te lázas vagy? – kérdezte. – Tűz forró a fejed!

- Szerintem beteg vagyok. – mondtam.

- Az nem éppen a legjobb! – rázta meg a fejét.

- Nekem mondod? – nevettem el magam keservesen. – Majd megfagyok nyáron egy esőerdőbe ahol mindig nagy a hőség!

- Igen ez elég furcsa! – simította meg az állát.

- Több mint furcsa! – tartottam fel a mutató ujjamat.

Ebben a pillanatban rám tört egy durva köhögő roham. Ez annyit takar, hogy szinte fulladoztam. Niall rémülten nézett rám, látszólag nem tudta, hogy mit tegyen. Végül elkezdte ütögetni a hátam. Áh, ilyenkor mindenki ezt csinálja!

- Ne mert… így… rosszabb! – próbáltam elmondani neki, de ezt nagyban gátolta a köhögés.

- Csináljam még? – nézett rám értetlen fejjel.

- Ne! – kiáltottam fel és ellöktem a karjait.

Gyorsan levágtam a táskám a földre, térdre dobtam magam és a cipzárat feltépve kutattam az asztmagyógyszerem után. Szerencsére megtaláltam. Leszedtem a kupakot bevettem a számba és megnyomtam azt a bigyót. Egyből enyhült a köhögés és éreztem kezdek újra ugyanúgy lélegezni, ahogy szoktam. Ezt a folyamatot még egyszer megismételtem és minden újra a régi lett. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Huh, sokkal jobb! Behúztam a táskámat, a hátamra vettem és felálltam. A gyógyszeremet a zsebembe raktam, hogyha kell, akkor kéznél legyen.

- Legközelebb kérlek, ne ütögesd a hátam. – szólaltam meg.

- Jó, én csak segíteni akartam… - kezdett el magyarázkodni.

- Semmi baj! Csak máskor ne! – szakítottam félbe.

- Jó! – mondta halkan.

Még mindig dideregtem, az orrom folyt, a fejem fájt, szóval minden bajom volt. Most legszívesebben otthon lennék. Elképzeltem, ahogy a kertünkben vagyunk a barátnőmmel és hülyéskedünk. Talán már sose tehetem ezt meg vele. Ez a gondolat nagyon elszomorít. Nem akartam, hogy „depis” legyek ezért elkezdtem vidám dolgokra gondolni. Például egy pingvin. A pingvin nem volt jó választás, mert még jobban fáztam. Á, el kell terelnem a gondolataimat!

- Niall, én unatkozom! – jelentettem ki.

- Én is! – nézett felém. – Játszunk szóláncot!

- Jó! – egyeztem bele, bár ez a játék béna, de tök mindegy. – Alma.

- Anakonda. – mondta.

- Alliteráció. – vágtam rá.

- Az meg mi? – nézett rám értetlenül.

- Fogalmam sincs! – vallottam be. – Csak eszembe jutott!

- Na, jó ez a játék bonyolult! – sóhajtott.

- Játszunk kitalálósdit? – vetettem fel.

- Az jó! – lelkesedett.

- Oké, akkor gondolok valamire… - merengtem el. – Meg van!

- Tolla van? – tette fel a következő kérdést.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- Szőrös? – érdeklődött.

- Igen. – bólogattam újra.

- Öhm… - gondolkodott el. – Nagy?

- Nem, kicsi. – mondtam.

- Emlős? – kérdezte.

- Nem. – válaszoltam.

- Akkor mi? – tárta szét a karjait.

- Szabad a gazda? – mosolyodtam el győzedelmesen, mire bólintott. – Egy szőrös körte.

- Na, jó ez a játék sem egyszerű! – vakargatta meg a tarkóját.

- Akkor mit játszunk? – pislogtam rá.

Niall megsimította az állát. látszólag nagyon koncentrált. Én is gondolkodtam, de nem jutott az eszembe semmit. Aztán hirtelen ötlettől fogva hozzáértem Niall karjához.

- Meg vagy! Te vagy a fogó! – kiabáltam gyerekes hangon és előre futottam.

Beteg vagyok, erre kitalálom, hogy fogócskázzunk. Ez is csak én vagyok! Na, nem baj! Rosszabb már úgyse lehet! Csak futottam előre és nem figyeltem semmire.

- Zoe, vigyázz… - hallottam meg Niall kiáltását…

Köszönet

Köszönöm ezt a csodálatos designt Nagy Dorinának! Nélküle most nem úgy nézne ki a blogom mint most és nem lennének ott oldalt azok a... dolgok. Ha felszeretnéd turbózni a blogod kinézetét akkor ezt az oldalt ajánlom: http://desigandcriticismjustforyou.blogspot.hu/
Még egyszer nagyon köszönöm! :)