9. Köd

Sziasztok! Meghoztam a 9. részt, ami egy kicsit rövid lett, de remélem attól még tetszik majd és azt is remélem, hogy jól, érthetően fogalmaztam meg az asztmás emlékeimet.... ha nem érthető, akkor bocsi :/ Na, jó nem is írok többet, mellesleg suliba kéne mennem úgy 5 perc múlva :O Jó olvasást! :)

*Zoe

Mikor felkeltem azzal találtam szembe magam, hogy alig látok valamit. Ennek az oka az volt, hogy mindent ellepett a köd. Elkezdtem magam mellett tapogatózni, ahhoz is lusta voltam, hogy körülnézzek, viszont mikor nem éreztem Niall itt létét, egyből eltűnt a lustaságom. Hirtelen ültem fel és néztem a jobb oldalamra. Csak hűlt helyét találtam. Ne már! Nem tűnhetett el! Felpattantam és még jobban körbekémleltem. Teljes a csend, sehol egy lélek, még a madarakat sem lehet hallani. Megijesztett ez a nagy hallgatás, egyedül éreztem magam. Hirtelen egy alakot láttam elsuhanni pár méterre magam előtt. Nagyon megijedtem, kiabálni akartam, de egy hang se jött a torkomon, csak tátott szájjal és remegő lábakkal álltam. Egy rossz horror filmben éreztem magam, a csend, a köd, az elsuhanó alak, már csak a kísérteties aláfestőzene hiányzott. Levelek motoszkálását hallottam a jobb oldalamról. Arra kaptam a fejem, egy nagy öld levelekből álló növény, ami egyre csak mocorog. Fogalmam sincs, hogy miféle lényt rejthet. A földbe gyökerező lábaimat végre meg tudtam mozdítani, így tettem egy lépést hátra. Ekkor egyszerre három dolog is történt. Háttal beleütköztem valakibe, minek következtében sikítottam egy nagyot, a visításomtól a levelek közül egy tukán repült ki rikácsoló hanggal. Ennél jobban már nem ijedhettem meg. Gyorsan hátrafordultam és Niallel találtam szembe magam, ami valamennyire megnyugtatott. Hirtelen meglepetésemben átölelem és nagy levegőket vettem. Ő is meg volt lepődve, egy pár másodpercig egy helyben állt, majd zavartan körém fonta karjait. A szívemet a torkomban éreztem, az előbbi események még mindig lesokkoltak.

- Ho… hol voltál? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni.

- Csak körbenéztem. – válaszolta Niall.

- Azt hittem eltűntél! – mondtam.

- Itt vagyok! Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak? – kérdezte sértődötten, hogy esetleg ilyet feltételezek róla.

- Igazából nem tudtam, hogy mire gondoljak. – vontam vállat, majd leesett, hogy még mindig szorítom, ezért elengedtem. – Bocsi, csak…

- Megijedtél. – segített ki.

- Igen. – sütöttem le a szemem.

Egy ideig csak úgy álltunk egymás előtt, én a földet néztem.

- Össze kéne pakolnunk és mennünk. – szólaltam meg végül, mert kínosnak éreztem a csendet.

- Kéne. – értett egyet Niall, de nem nagyon mozdult meg, így én elindultam „biztatás -képpen”.

Mikor már betuszkoltuk a pokrócokat táskánkba útnak indultunk. Szorosan Niall mellett maradtam, nem akartam elveszni. A nagy köd miatt nehéz volt közlekedni. Csak mész és egyszer csak fejbe csap egy ág – ez részben Niall miatt van – vagy egyszerűen megbotlasz valamiben, esetleg valamiféle állatürülékbe lépsz – ez szerencsére nem történt meg. Szóval ma is egy élvezetes napom lesz. Azt hittem, hogy ezen a helyzeten nem lehet rontani, de hát kiderült, hogy mégis mert elkezdett szemerkélni az eső. A legutóbbi esőzésről nincsenek jó emlékeim, így reméltem, hogy a mostani nem lesz olyan rossz. Egyszer csak, ahogy akartam lépni éreztem, hogy valahogy megakad a lábam. Lenéztem és láttam, hogy beakadt a cipőfűzőm eg ágba. Megálltam és lehajoltam, hogy kiszabadítsam magam. Amire felálltam Niall eltűnt előlem. Teljesen megijedtem, elkezdtem futni előre, hátha utolérem. Hát, nem nagyon jutottam valamire, mert egyszer nekimentem egy fának és átrohantam valami növényen, ami megvágta a lábam.

- Niall! – kiáltottam el magam. – Merre vagy?

Sehol semmi válasz, ez nem lehet igaz!

- Niall! – kiabáltam megint.

- Itt vagyok. – bökte meg valaki a hátam, mire ugrottam egyet, majd lassan hátrafordultam.

- Ezt már igazán befejezhetnéd! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Bocsi. – vont vállat. – De ne tűnj el még egyszer!

- Csak beakadtam. – mondtam lenézve a lábamra.

- Figyeljünk, hogy nem veszítsük el egymást. – mondta, majd a csuklóm köré fonta a kezeit és úgy indultunk tovább.

A párás levegő plusz még a szemerkélő eső nem tett túl jót az asztmámnak, így éreztem, hogy a mellkasom egyre nehezebb. A levegő vétel is kezdett egyre több nehézséget okozni, olyan érzésem volt, mintha valami csikizné a légcsövemet, ez elég irritáló, mert nem tudsz mit csinálni vele. Ez után az érzés után általában vagy az történik, hogy elkezdek öklendezni, vagy köhögni, most az utóbbi jött rám. Fájt a torkomnak, ahogy egyre jobban köhögök és nem akarom abbahagyni. Vagyis szeretném, csak nem tudom. Niall tökre megijedt, ne igazán tudja kezelni a rohamaimat, amit persze megértek.

- Ülj le! – vezetett egy kőhöz.

Leültem és miközben Niall a táskájába turkált én próbáltam abbahagyni a fulladozást. Niall egy kis idő múlva egy kulacsot húzott elő, majd olyat tett, ami váratlanul ért. Hirtelen hátradöntötte a fejem és vizet öntött a számba, aminek nem volt sok értele, mert ahogy köhögtem az arcába köptem egy csomó vizet. Nem tudtam bocsánatot kérni vagy mondani bármit is, fulladoztam. Sietve kaptam a zsebeimhez, mert emlékszem, hogy oda raktam az allergia gyógyszeremet. Niallnek feltűnt, hogy keresek valamit, így elkezdett turkálni a táskámba. Nem tudom, hogy tisztába van – e pontosan vele, hogy mit keresek, mindenesetre egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kezembe nyomja a gyógyszeremet. Gyorsan levettem a kupakját és beszívtam. Éreztem, hogy a levegő jobban áramlik be. Igazából ilyenkor az történik, hogy a légcsövem - ami mellesleg összébb van szorulva, mint egy normális embernek – a gyógyszer hatására kitágul, de még akkor sem akkora, mint egy normál emberé. Utálom ezt a betegségemet, mert ilyenkor olyan ufónak érzem magam, mintha nem lennék egy teljes ember. Akár egy meghibásodott robot, akiből hiányzik valami. Amikor kicsi voltam és a többiekkel játszottam én nem bírtam annyit szaladgálni, mindig használnom kellett az allergiagyógyszeremet. Gyűlölöm használni, mert akkor az emberek folyton bámulnak és kérdezősködnek, ami nem valami kellemes érzés. Sőt, aki tudja, hogy asztmás vagy teljesen máshogy bánik veled. Mindig megkérdezi, hogy bírod-e, nem nagyon akarja, hogy részt vegyél „megerőltető” dolgokban. Tudom, hogy ez mind aggódás, de szarul esik. Úgy néznek rám, mint egy beteg emberre és ez nagyon rossz. Ezért kevesebbnek érzed magad másoknál, mert az emberek, ha akaratlanul is de képesek elhitetni veled, hogy igenis beteg vagy. Mármint igen, az asztma betegség de… nem valami kellemes így nevezni magad.

A légzésem kezdett szabályossá, normálissá válni. Bár az utóbbi nem teljesen igaz, mert nehezebben veszek levegőt másoknál, sőt én a számmal is és az orrommal is veszek levegőt, mert csak orral nem elég. Egyébként sokszor elszórakoztam azzal, hogy nagy levegőt vettem és amikor kifújtam a tenyeremet a mellkasomhoz szorítottam és éreztem, hogy szaggatottan engedem ki a levegőt. Fogalmam sincs, hogy ez más asztmásnál hogy van, de nálam így. Na, mindegy!

- Jól vagy? – kérdezte Niall nagy szemekkel.

- Persze, csak tudod ilyenkor előjön az asztmám. – mayaráztam, kezdtem kellemetlenül érezni magam.

 - Biztos? – pislogott. – Elég durván fulladoztál.

- Igen, ez… szokásosnak számít. – vontam vállat.

- De ez nem normális! Ezt nem szokhatod meg! És mi van akkor, ha nincs nálad az a kütyü? – akadt ki.

- Hát, akkor így jártam! – válaszoltam, próbáltam nyugodt maradni.

- Nem! Nem lehet, hogy egy ilyennel keljen mászkálnod! – mutogatott az asztmagyógyszeremre.

- Hé, most min vagy úgy kiakadva? – emeltem fel a hangom, mert kezdett idegesíteni.

- Megijedtem! Azt hittem, hogy megfulladsz! – magyarázott.

- De nem! – ráztam meg a fejem. – Élek! Csak induljunk!

Felpattantam, de Niall nem nagyon hagyott megmozdulni, mert elé állt és feltartott.

- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz pihenni? – kérdezte.

- Igen Niall 100%-ig biztos vagyok benne! – mondtam idegesen.

- De ha nem bírod és meg akarsz állni akkor szólj, rendben? – még mindig nem engedett el.

- Jól van! – löktem arrébb, hogy eltudjak indulni.

Ezt nem akartam! Utálom ha úgy védenek, mint egy porcelánbabát! Tudok magamra vigyázni, 19 vagyok! Sosem szerettem mások előtt gyengének látszani! Átkozom magam azért, hogy nem tudom kezelni ezt az egészet, de nem tehetek róla, nagyon dühös lettem hirtelen. Nem is vettem észre, hogy mennyire sietek, csak akkor, amikor éreztem, hogy nehezebben jön a levegő, ezért lassítottam. Hallottam, hogy valaki fut utánam, valószínűleg Niall.

- Hé, Zoe! Várj meg! – ért mellém. – Most mi a baj?

- Ezt úgysem értenéd! – vontam vállat.

- Akkor magyarázd el! – erősködött.

- Nincs szükség rá. Nem olyan fontos.  – ráztam meg a fejem.

- Akkor miért haragszol? – értetlenkedett.

- Nem haragszom, csak mérges lettem. – magyaráztam.

- Miért, - érdeklődött.

Nagyot sóhajtottam, majd megálltam és vele szembe fordultam.

- Nem szeretem, ha úgy kezelnek, mint egy beteget. – mondtam ki. – Tudom, hogy ez aggodalomnak számít, de engem nagyon zavar, mert kevesebbnek érzem magam. Ezért nem szeretem elmondani az embereknek, hogy mi bajom van, mert elkezdenek máshogy viselkedni velem. Ha valamit nem tudok megcsinálni akkor arra mindig az a válasz, hogy „Jaj, mert te asztmás vagy” Pedig ez nem igaz! Ugyanolyan ember vagyok, mint te, csak a légzés egy kicsit nehezebb és ennyi! Nem nagy cucc! Csak idegesít, ha felfújják a dolgot. Oké? Ennyi az egész!

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez neked ilyen. – mondta. – Nem foglak piszkálni vele, de ígérd meg, hogy ha meg kell állni vagy bármi baj van evvel kapcsolatban szólsz!

- Jó! – egyetem bele egy kis gondolkodás után.

Így már jobban éreztem magam, újra úgy éreztem, hogy viszonylag normális vagyok. Nem tudom, lehet, hogy pszichológushoz kellene mennem ez miatt. Lehet, hogy egy kicsit nagyon felhúzom magam ezen. Na, mindegy! Az agyam sosem működött úgy, mint másoknak! Egy ideig csendben maradtam, de aztán elkapott egy olyan érzés, hogy tönkre kell tennem.

- Egyébként – kezdtem. – amióta itt vagyunk még sosem hallottalak énekelni. Ez valamiért egy kicsit zavar, de nem tudom, hogy miért.

- Azt hittem utálod. – nézett rám. – Úgy értem te nem a legnagyobb rajongók táborát erősíted.

- Ez igaz, de kíváncsi vagyok, hogy mi tetszik annyira milliónyi lánynak, amit mellesleg nem értek. – feleltem.

- Hát jó. – rántotta meg a vállát és elkezdett énekelni.

Figyelmesen hallgattam végig és próbáltam mindent megfigyelni. A hangja mély volt, de kellemes. Valójában tetszett. Mikor befejezte érdeklődve nézett rám.

- Határozottan nem volt olyan rossz, de még mindig nem értem. – gondolkodtam el.

- Rosszabb véleményre számítottam, de kösz. – mosolygott rám.

- Amúgy azt hittem, hogy nyálas hangod van, de kellemeset csalódtam. – jegyeztem meg.

- Ilyenre gondoltál? – kérdezte és elkezdett elváltoztatott hangon énekelni, ami vicces volt.

Nem bírtam ki nevetés nélkül és ő sem. Egy ideig elnevettünk, aztán én hirtelen elkomolyodtam, amit Niall is észrevett.

-Mi baj? – kérdezte Niall zavartan.

- Semmi, csak tudod egész jó fej vagy. Nem ilyen beképzelt majom, akinek hittelek, mindannyiótokat. – mondtam.

- Igazából mind ugyanolyanok maradtunk. – gondolkodott el.

- Még mindig esztek csokis sütit? – tettem fel ezt a kérdést, amit nem gondoltam komolyan, csak nem tudtam mit mondani.

- Igen még mindig eszünk. – nevetett, bár nem vicces.

Lassan kezdett a köd felszállni, ami nagyban megkönnyítette a közlekedést. Igaz, hogy így is beleléptem egy kis gödörbe és majdnem elestem, de ez már mellékes. Estig akadálytalanul haladtunk előre ki tudja hová.