3. Te jó ég!/1D/

Sziasztok! Itt a 3. rész, amihez nem tudok mit hozzáfűzni, szóval jó olvasást!:D

*Zoe

Amint visszaértünk a táborhelyre nem az a látvány fogadott, amire számítottam. A sátrak nem voltak sehol, csak a mi két táskánk. Döbbenten néztem végig a helyen. Ezek itt hagytak minket? Ennyire messzire mentem volna? Igaz Niall mondta, hogy indulni készültek és azért jött utánam, de akkor is! Az nem lehet, hogy nem vették észre, hogy nem vagyunk ott!

- Nem szóltál senkinek, hogy megkeresel, ugye? – fordultam Niall felé.

- Nem… - rázta meg a fejét lassan.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Nem szóltál? – akadtam ki. – És ők meg nem is vették észre? Basszus itt ragadtunk!

- Nyugi! Induljunk el utánuk! Hátha! – kapta fel gyorsan a táskáját, én pedig követtem a példáját.

Teljesen pánikban voltam. Mi van, ha nem találjuk meg őket és elveszünk? Miket beszélek? Már most elvesztünk! Hiába siettünk akkor sem találtunk senkit! Sőt még csak a hangjukat sem hallottuk! Mi van, ha rossz irányba mentünk? Jaj, ne már! És pont a „legértelmesebbel” ragadok itt! Ezt nem hiszem el! Most jött el az a pillanat, hogy inkább bepisiltem volna! Én nem tudom, hogy kell életen maradni egy dzsungelban és fogadok, hogy ez a barom se! Simán éhen halok mellette, mert folyton folyvást csak tömi magát! Ki tudja, lehet, hogy engem is megesz! Az már kannibalizmus! Ha nyúl megeszi a nyulat az meg nyulibalizmus? Á, ennek semmi értelme! Kezdek nagyon, de nagyon kiakadni! Huh! Nyugi Zoe! Nagy levegő, kifúj! Gondolj valami baromságra és jobb lesz! Ez az akcióm sikerült is. Mindenféle hülyeségre gondoltam és jobb lett. Annyira meg tudtam nyugodni, hogy kívül ne látszódjon semmi, a mellettem lévő fiúval ellentétben. Egyre eszeveszettebben kezdte el keresni a többieket.

- Hé! – tette a kezem a vállára. – Ne őrülj meg!

- Hol vannak már? – kapkodta a fejét a fák közt.

- Kérlek, nyugodj meg! – kértem. – Ha ilyen vagy az hamarosan rám is átragad, és akkor aztán tényleg nem jutunk semmire!

- Igazad van! – fordult felém hirtelen és elővette a telefonját. – Felhívom Zaynt!

- Nem hiszem, hogy itt van… - kezdtem el mondani miközben ő ügyködött, de félbeszakított mielőtt kimondhattam volna.

- Nincs térerő! – tűrt bele idegesen a hajába.

- Lehet, hogy nem is erre jöttek! – pillantottam körbe.

- Ahj ez egy kibaszott labirintus! – jelentette ki.

- Az! – értettem egyet. – Mi lenne, ha elindulnánk hazafelé?

- Jó! – bólintott és már pont indulni készült, mikor megtorpant. – Merre?

Tőlem várt segítséget, de én nem tudtam válaszolni. Bármerre is néztem minden olyan egyformának tűnt. Fák, különféle növények, minden olyan zöld. Itt nem ismerem ki magam!

- Fogalmam sincs! – mondtam ki végül.

- Akkor menjünk tovább valamerre! – ötletelt. – Nem maradhatunk itt örökre!

Igaza volt. Nem maradhatunk egy helyben és várhatjuk, hogy hátha ránk talál valaki. Bőven a dzsungel közepén vagyunk, nem hiszem, hogy épeszű ember idáig bejön. Tudtam, hogy nem lesz jó ez a túra, de hogy még el is tévedek valakivel, aki éppenséggel nem a legjobb útitárs! Nem gondoltam volna! Úgy nincs, a sráccal semmi bajom csak ő most per pillanat jobban ki van, mint én és ez megrémít. Sosem szerettem, ha én vagyok az erősebb, mert akkor, ha valamit elrontok, akkor nem csak magammal teszek rosszat, hanem a gyengébbel vagy esetleg a gyengébbekkel. Ötletem sincs hogyan jussunk ki innen. Azt kívánom, hogy bár megtalálnánk a többieket valami csoda folytán. Csak, hogy ezen a nagy helyen ez lehetetlenek tűnik. A mellettem lévő fiúra néztem. Csendben volt és csak nézett előre.

- Jól vagy? – kérdeztem, mert úgy tűnt mindjárt elsírja magát.

- Nem! Miattam itt ragadtunk! – nézett rám és egy könnycsepp folyt le az arcán.

- Ne, ne, ne, ne, ne, ne! Ne sírj! Nem a te hibád! – próbáltam csitítani mielőtt komoly sírógörcsöt kap.

Jesszusom, mit fogok kezdeni egy zokogó sráccal? Nem tudtam mit tenni csak annyit, hogy elég szerencsétlenül… hát nem mondom, hogy átöleltem inkább hívjuk ezt egy ölelés félének. Szerencsére nem sírta el magát csak pár könnycsepp volt.

- Jól van! – veregettem meg a hátát és kibontakoztam az „ölelésből”. – Megnyugodtál?

- Azt hiszem. – törölte le a könnyeit. – Erről ne mesélj senkinek!

- Jó nem fogok! – ígértem meg.

Azt hittem, hogy én leszek előbb ilyen állapotba, de nem! Most büszke vagyok magamra!

- Te, hogy, hogy ilyen nyugodt vagy? – kérdezte hirtelen.

- Igazából én még fel sem fogtam, hogy mi történt. Vagyis értem, hogy eltévedtünk egy bazi nagy esőerdőben vagy mi ez, de meglepően nem vagyok, rossz állapotban csupán csak félek. Tudod, próbálom viccesen felfogni ezt az egészet, mert akkor könnyebb. – magyaráztam, de persze azt nem mondtam el, hogy sem vagyok valami nyugodt csak kívülről.

- Nem tudom, hogy mi vicceset találsz ebben! – rázta meg a fejét elgondolkodva.

- Én se! Csak arra gondolok, hogy láttam már Az éhezők viadalát és most simán lehetek Katniss! – vontam vállat. – Hú, te pedig lehetsz Peeta! Csak nekünk nem küldenek olyan kütyüket, nem vadásznak ránk, sőt még egymást sem kell megölnünk, de attól függetlenül ugyan az a helyzet!

Egy percig csak értetlenül nézett rám, majd kitört belőle a röhögés. Nem éppen ezt a hatást akartam elérni, de ez is megteszi! Legalább most a nevetéstől sír. Az is valami! Miután kinevette magát megint csendben lett.

- Tereld el valamivel a figyelmem! – pillantott rám.

- Mivel? – kérdeztem.

- Bármivel! Kérdezz valamit! – válaszolt.

- Öhm… szoktál olvasni? – tettem fel életem legbénább kérdését.

- Nem, csak a csoki papír hátulját! – rázta meg a fejét. – Életemben egy könyvet olvastam csak ki. Te szoktál?

- Hát csak ilyen képregényt. Tudod Pusheen az a szürke macska! – magyaráztam.

- Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. – bólintott. – Kérdezz még!

- Ööööööööööööööööööööööö… - gondolkodtam el. – Mi a kedvenc színed?

- Zöld, neked? – kérdezett vissza.

- Kék. – mondtam, majd elkezdtem valami értelmesebb kérdésen gondolkodni. – Van testvéred?

- Van. Egy bátyám. – felelte és, mintha visszaemlékezne rá.

- Nekem is bátyám van. – gondoltam Deanre, aki most egy kicsit hiányzik.

- A családoddal jöttél nyaralni? – kérdezte.

- Igen, a családommal, akik elküldtek ide, mert közöltem velük, hogy ez a hely szörnyű és unatkozom. – emlékeztem vissza a „szép” emlékekre.

- Unatkoztál? – vonta fel a szemöldökét. – A játékteremben se találtál semmit?

- Mi? Játékterem? Volt játékterem? – növesztettem nagy szemeket.

- Igen! Te nem néztél körül a nyaralótokban? – nézett rám értetlenül.

- Á, így már világos! – esett le minden. – Hát, tudod a mi nyaralónk egy poros romhalmaz, amiben még WC sincs nemhogy játékterem.

- Ó, akkor értem a gondodat, de miért nem mentél fürödni? – érdeklődött.

- Mentem csak egy csapat idióta fellökött és elment a kedvem. – vontam vállat. – És még mielőtt megkérdeznéd azért nem napoztam, mert nem szeretek más meg nem jutott az eszembe.

- Nem tudok mibe belekötni. – szólalt meg egy kis gondolkodás után.

- Akkor én nyertem! – emeltem magasba az egyik kezem, majd vissza is tettem.

Csend telepedett közénk, csupán a természet zajait lehetett hallani. Nem bírtam tovább csendben maradni, így elordítottam magam, hogy „Én most egy tigris vagyok!” és elkezdtem Katy Perry Roarját énekelni. Persze közben nem hagyhattam ki azokat a fura mozdulatokat sem. Nagyon jól elvoltam magamba, sőt meg is feledkeztem Niallről. Megálltam és észrevettem, hogy tökre lemaradt, így visszaugráltam hozzá. Hm, még se kellett volna kigúnyolnom Louist, amikor így ugrándozott?

- Fura vagy! – jegyezte meg Niall, mikor odaértem hozzá.

- Mondták már egy páran! – rántottam meg a vállam. – Tudod nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de egész jó fej vagy!

- Hát ennek örülök! – mondta.

Kicsit kifáradtam a „tigris létbe” ezért most ott maradtam mellette. Nem szólalt meg senki. Megint csend volt. Ez a fiú nem valami beszédes. Legalábbis most nem. Pedig amikor még nem vesztünk el be nem állt a szája és vidám volt. Jó tudom, hogy engem nem ismer meg eltévedtünk és ez nem kis dolog, mert bármi történhet két emberrel egy dzsungel mélyén, de na! Éreztem, hogy az eddig elfojtott érzéseim kezdenek a felszínre törni. Ezt meg kellett akadályoznom valahogy. Ha ideges vagyok, akkor mindig van egy olyan kényszerem, hogy csokit kell ennem, de ez most más. Itt a csoki nem segít, mellesleg nem hiszem, hogy van nálam. A plüss koalám sincs itt, szóval mondhatom, hogy most nagy szarban vagyok! Te jó isten lehet, hogy nem jutunk ki innen élve! Anne szerint itt vannak tigrisek is! Mi van, ha megtámad egy és élve felfal? Vagy ha megcsíp egy mérges bogár? Annyi, de annyi minden történhet itt! Az is lehet, hogy simán éhen vagy szomjan halunk! Utálom ezt a helyet! Én még nem akarok meghalni! Még csak 19 vagyok! Huh, erősnek kell lennem! Nem adhatom fel! Ki fogunk jutni innen valahogy! Csak az a gáz, hogy azt se tudom, hogy hol vagyunk és szerintem Niall se tudja, mert akkor már rég nem itt botorkálnánk! Ahj, vajon hol lehetünk? Mi fog történni? Láthatom még valaha a családomat vagy mondjak le erről?

- Minden rendben? – fordult felém Niall. – Sápadt vagy!

- Persze! – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Tuti biztos? – vonta fel a szemöldökét.

- Egészen biztos! – bólintottam asszem’ elég meggyőzően.

- Nem úgy tűnik. – állapította meg. Hát akkor nem voltam valami meggyőző!

- Jól vagyok csak… - és itt elakadtam.

- Csak? – kérdezett rá.

- Csak… - kezdtem újból. – Fáradt vagyok?

- Figyelj, tudom, hogy rossz ez az egész, de próbálj nem megőrülni! – mondta én pedig azt hittem, hogy a pofám leszakad.

- Mondod te? – meredtem. – Szerintem inkább nem kéne megszólalnod, mert ha én nem lennék, akkor most bőgve botorkálnál!

- Tévedsz! – rázta meg a fejét. – Ha nem lennél, akkor most nem itt tartanák!

- Ó, rám akarod fogni? – háborodtam fel.

- Ha nem mentél volna el anélkül, hogy szóltál volna valakinek mindez nem történt volna meg! – emelte fel a hangját.

- Senki nem mondta, hogy gyere utánam! – váltottam én is hangosabbra.

- Ha nem jöttem volna utánad, akkor most egyedül lennél! – förmedt rám.

- Jobb is lett volna! – közöltem vele hidegen és előre siettem.

Még, hogy az én hibám! Pf! Könnyű a másikra kenni! Komolyan az előbb még segítettem, neki most pedig ezt kapom! Hát nagyon szépen köszönöm! Kezdem azt hinni, hogy egészen normális, de hát tévedtem! Ez egy pöcs! Nem ér neki semmit, hogy segítettem! Persze mert ez tök természetes, mert ő egy sztár! Pf! Semmivel se több! Na, jó ő tud énekelni velem ellentétben! Az nem olyan nagydolog! Csak talán, de ez most mindegy! Én is sok mindent tudok! Pl. felemelni a kisujjamat! Az már valami! Azt hiszem… na, mindegy, ha én gondolkodom, akkor abból sosem jön ki semmi értelmes! Csak néha… vagy nem. Áh, belebonyolódtam! Most nagyon dühös vagyok, félek, pánikos vagyok, minden! Elegem van belőle! Az életem hátralévő részét lehet, hogy egy dzsungelben fogom tölteni egy agy halottal! Remek! Ez is csak az én szerencsém!

Egy percre hátrapillantottam, hogy mégis megnézzem, hogy mennyire hagytam le. Nem volt túl messze. A földet rugdosta és zsebre tett kézzel ment. Duzzogjon csak! Mindenkinek kell egy hobbi! Amúgy se én kezdtem! Igaz, hogy nem szóltam, hogy elmegyek, de ő sem szóval tulajdonképpen mind a kettőnk hibája! Én nem vágtam a fejéhez, hogy mindez miatta van, ezért neki sem kellett volna! Ez bunkóság! Simán megtehetném, hogy most itt hagyom, de nem, mert nem akarok egyedül lenni, azért, mert én olyan kedves vagyok. És tuti, hogy nem én fogok bocsánatot kérni! Megvárom, míg majd ő teszi meg, de ha erre nem kerül sor, akkor undok leszek vele, vagy csak szimplán közlöm vele, hogy kérjen bocsánatot, de az is lehet, hogy elfelejtem az egészet csak nem most. Egy biztos! Egyszer mindenképp szüksége lesz a segítségemre! Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mellettem sétált. Csak ránéztem, majd vállat vontam. Hamarabb, mint gondoltam! Nem szólalt meg, sőt még csak rám se nézett. Csendben ment mellettem. Aztán hirtelen a semmiből egy pók hullott az orrára! Huh! Elkerekedtek a szemei és ordítani kezdett.

- Szedd le! Szedd le! Szedd le! – kapálózott.

- Sajnálod? – kérdeztem.

- Jaj, most ne azzal törődj! – sürgetett.

- Hát jó akkor barátkozz a gondolattal, hogy az orrod nagyobb lesz pár mérettel! – vontam vállat.

- Jó! Rendben! Sajnálom, hogy majdnem kiabáltam veled és, hogy azt mondtam, hogy a te hibád! – mondta ki, amit hallani akartam nekem pedig megjelent az arcomon egy önelégült mosoly. – Most már segítesz?

- Jó! – sóhajtottam. – Csak nem hadonássz!

Végre nyugton maradt, így csak egy lökéssel eltávolítottam a pókot. Csak ennyi kellett neki és elrohant. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd a gigantikus pókra, aki a földön állt egy helyben.

- Nehéz gyerekkora volt! – vontam vállat, majd inkább elindultam utána, mert bizarr, hogy egy pókhoz beszélek, és nem mellesleg nem akarok egyedül maradni.

Én is futásnak eredtem, hogy utolérjem. Mire odaértem hozzá már sétált. A légzésemet szabályoztam a nagy rohanás miatt. Alig értem utol! Hülye asztma! Megnehezíti az életemet, mert csak egy egyszerű kis futás miatt is rosszul érzem magam. Mondjuk csak akkor, ha rosszul veszem a levegőt vagy ilyesmi, de akkor is rossz!

- Kösz, hogy leszedted! – szólalt meg Niall.

- Nincs mit! – mondtam.

- Van nálad valami ehető? – kérdezte.

- Miért? Nálad már nincs? – néztem rá döbbenten.

- Hát… - vakarta meg zavartan a tarkóját. – Nincs?

- Huh! – csak ennyit tudtam mondani.

Ez remek! Csak nálam van kaja és az se valami sok! Kivettem a táskámból egy almát és odaadtam neki. Közben észrevettem, hogy van még nálam egy szelet csoki is. Hm, az még jó lesz! A csokin kívül van még két szendvicsem és még egy almám. Csak kihúzzuk valahogy! Meg aztán itt is kell lennie valami növénynek, amit meg lehet enni! Biztos vagyok benne! Legfeljebb olyanok leszünk, mint Bear Grylls és bogarakat eszünk! Undorító! Inkább éhen halok!

Teljesen sötétedésig bolyongtunk az erdőben. Teljesen elfáradtunk. Mivel nem volt nálunk sátor, így csak leterítettük a hálózsákjainkat és abban tudtunk csak aludni. Tüzet gyújtani egyikünk sem tudott. Hiába próbálkoztunk. Gyufánk sem volt, hogy legalább avval kezdjünk valamit. Igazán lehetett volna a túra előtt valami tanfolyam, ahol például ezt megtanulhatnánk, meg hogy melyik növényt mire lehet használni stb. Ha kijutunk, innen akkor ezt szóvá teszem! Minden bizonnyal! Addig is még vár rám egy fagyos este!