4. Nem mindennapi eset! /1D/

Sziasztok! Hoztam a 4. részt! Hát ezzel a résszel nem vagyok megelégedve! Szerintem hülyeség, de ti majd eldöntitek! Jó olvasást!:D

*Zoe

Reggel arra keltem, hogy a fán átszűrődő napfény a szemembe süt. Látószervemet (hm, milyen fura kifejezés!) dörzsölve ültem fel. Nem mindennapi látvány tárult a szemem elé. Körülöttem nagyon, nagyon sok majom volt. Egyből lefagytam. Mindegyik engem nézett. Soha életemben nem láttam még ennyi majmot egy helyen! Ha azokat az embereket is beleszámítjuk, akiknek ezt az elnevezést adjuk, még akkor se! Rengetegen voltak! Körülvettek minket! Volt, amelyik egész közel jött! Ami a legijesztőbb az egészben az, az, hogy olyan intelligens fejjel bámulnak. Igyekeztem mellőzni a hirtelen mozdulatokat, hisz bármelyik pillanatban ránk támadhatnak.

- Hé! – csaptam hasba a még nagyban alvó Niallt, aki felijedt az ütésemre. – Azt hiszem túl sok lett belőled!

- Mi? – ült fel álmosan és értetlenül nézett rám.

- Mondom túl sok lett belőled! – ismételtem meg önmagamat, de még mindig felfogástalan képet vágott ezért hozzátettem. – Nézz csak körül!

Elfordította a fejét rólam és körbenézett. Az arca fokozatosan lett egyre döbbentebb. Szemei kikerekedtek, szája pedig tátva maradt.

- Te jó ég! – suttogta hitetlenkedve, amikor már végre meg tudott szólalni. – Most mit tegyünk?

- Lassan álljunk fel és a cuccainkat fogva tűnjünk el innen! – mondtam halkan nehogy felbőszítsem a sok kicsi Niallt.

- Rendben! – bólintott még mindig sokkolva a látványtól.

Óvatosan felálltunk. A majmok végig le sem vették rólunk a szemüket és amint felálltunk rákezdtek a hörgő hangok kiadásának. Erről a hangról felismertem őket. Bőgőmajmok. Rémülten néztünk össze Niallel. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Túl sokan vannak. Gyorsan felkaptuk a táskánkat és futásnak eredtünk. A hálózsákjainkat fel sem vettük, csak rohantunk. Jó néhány majom követett minket. Fogalmunk sem volt, hogy mit tegyünk.

- Mit csináljunk? – kérdezte Niall futás közben.

- Nem tudom! A te közeli rokonaid! – mondtam kétségbeesetten.

- Hé! – taszított rajtam egy nagyot.

Lökése miatt közelebb kerültem a mellettem lévő meredek lejtőhöz és megcsúsztam. Ijedtemben elkaptam Niall pólóját, minek következtében magammal húztam, így már ketten siklottunk lefelé. Erősen kapaszkodtam Niallbe nem is tudom, hogy miért. Az ujjaim teljesen elfehéredtek annyira szorítottam. Nem segített semmibe, de megnyugtatott. Akkor tulajdonképpen segített valamiben… na, mindegy!  Végighorzsoltam a lábamat, a hátsó felemet, sőt még egy kicsit a karomat is. Szerencsére a hátamnak semmi baja sem lesz, mert felfogja a hátizsák. Teljesen megfeledkeztem a majmokról, akik eddig a nyomunkban voltak. Egy percre felpillantottam a lejtő tetejére, de nem láttam semmit. Eltűntek. Aztán végre mi is leértünk.

- Mond te teljesen megörültél? – támadtam le egyből Niallt.

- Te kezdtél el sértegetni! – tárta szét a karjait. – De egyébként, ha érdekel én nem akartam akkorát lökni rajtad!

- Te most bocsánatot kértél? – kérdeztem.

- Azt hiszem. – vont vállat.

- Na, jó! Akkor én is bocsi! – sóhajtottam. – Béke?

- Béke! – bólintott mosolyogva.

A békekötésünket megint az a hörgős hang zavarta meg. Nagy szemeket növesztve néztünk egymásra, majd szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket a lejtő tetejére. Megszámoltam és 7 (!) majom fejet láttam! Mind ketten lefagytunk. Meglepetésemre Niall kapott észbe először. Felpattant és engem is felhúzott.

- Fuss! – kiáltotta és meglökött.

Én is magamhoz tértem és követtem az utasítását. Ész nélkül rohantam előre. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek. Nem mintha eddig tudtam volna… Halottam Niall trappolását mögöttem, így nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül 7 majommal. Csak 8-al… na, jó abbahagyom! Bocsánatot kértem, szóval nem fogom lemajmozni többet! Azért ez nem teljesen biztos… Éreztem, hogy egyre jobban lassulok és a levegőm is beszorult, ezért nagyon szúr az oldalam. Nem adhattam fel még akkor, se ha a fulladás szélén vagyok. Csak, hogy hátrébb kerültem. Már Niall mellett futottam és szépen lassan kerültem mögé. Ezt ős is észrevette, ezért megszorította a karomat és elkezdett húzni maga után. Ezzel nem lett volna semmi baj, de ahogy tudjuk, én béna vagyok és ez váratlanul ért, így megbotlottam és elestem. Mire Niall odáig ért, hogy felhúzzon a majmok utolértek minket. A hátamra fordultam és felültem. Nagyon, de nagyon közel voltak hozzám. Meg se mertem mozdulni. Az egyikük közelebb jött hozzám és elkezdte a hajamat piszkálni. Kimeresztett szemekkel ültem. Ennek a majomnak a bátorsága a többieket is megindította. Körém gyűltek és birizgáltak. Van, amelyik a ruhámat huzigálta, vagy a táskámat bökdöste, de volt olyan is, aki csak szimplán bámult és néha, néha hozzám ért. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egyikük bogarászni kezd a hajamba, de miután nem talált semmit (hál Istennek!) feladta.

- Niall! – szólaltam meg halkan. – Niall, csinálj már valamit! Ne csak ott állj!

Igazából nem láttam, hogy éppen mit csinál, de a legvalószínűbb az, az, hogy csak mögöttem szobrozik. Vagy már rég lelépett…

- Niall! – szóltam újra. – Itt hagytál?

- Nem! Itt vagyok! – suttogta. – Épp azon gondolkodok, hogy segítsek!

- A táskámban van még egy alma! Lefizethetnénk őket! – adtam egy ötletet. – Csak az a baj, hogy a táska a hátamon van, és nem merek megmozdulni!

- Várj, van egy ötletem! – mondta és szinte láttam, ahogy a lámpa felkapcsolódik a feje felett. – Most vedd ki a táskából az almát!

- Mi? – értetlenkedtem. – Mi van, ha rám támadnak?

- Nem fognak! – bizonygatta.

- Honnan tudod? – kérdeztem.

- Csak vedd ki! – sóhajtott.

Összeszedtem minden bátorságomat és megmozdultam. Az állatok abbahagyták a piszkálásomat. Figyelni kezdtek. Lassan magam elé tettem a táskám. Óvatosan kihúztam a cipzárt és kihúztam belőle a gyümölcsöt. A majmok egy kicsit hátrébb mentek, de a szemüket le nem vették rólam. A következő pillanatban teljes erőmből elhajítottam az almát be a bokorba. A majmok egyből az étel után rohantak. Nekem csak ennyi kellett és felpattantam. Megfordultam és láttam, hogy Niall egy bazi nagy kővel áll a kezében. Csak akkor tudatosult bennem a nagy terve.

- Most komolyan? – néztem a kőre.

- Arra az esetre, ha megtámadtak volna… - mondta zavartan.

Erre nem tudtam semmit sem mondani csak azt vártam, hogy tegye le végre azt a szikladarabot, amit végül meg is tett. Nem tudtam, hogy csak a pánik lett úrrá rajta vagy csak szimplán egy idióta. Egy nagy kő? Ha rám is támadtak volna és ő elhajítja a követ nagy az esélye, hogy engem is eltalál, meg aztán az állatokat is még jobban felidegesíti, és akkor én szívom meg, mert letépik a fejem. De szerencsére nem történt semmi, sőt így visszagondolva nem úgy tűntek, mint akik bántani akarnak, csak kíváncsiak voltak. Szerintem tök normális, hogy féltem. Ki ne lenne betojva?

Körülnéztem. Semmi új. Kezd elegem lenni abból, hogy bármerre nézek, szinte mindig ugyanazt látom. Fogalmam sincs, hogy milyen messze vagyunk a parttól. Hirtelen ledobtam a táskám a földre és térdre dobtam magam. Feltéptem a cipzárt és turkálni kezdtem. Niall érdeklődve figyelt.

- Mit keresel? – kérdezte végül, de én mintha meg sem hallottam volna kutattam tovább.

Minden kis zegzugot megnéztem, de semmi. Nem találtam meg azt, amit kerestem. Nem adtak.

- A fenébe! – löktem el a táskámat.

- Mi az? – vonta fel a szemöldökét Niall.

- Nem kaptunk térképet! Azt hittem, hogy legalább ennyit adnak, de hát nem! Ez az egész kirándulás nagyon, de nagyon gagyin van megszervezve! – fakadtam ki.

- Nyugodj meg! Biztos kitalálunk valahogy! – mondta, majd felhúzott.

A vállamra kaptam a hátizsákot és elindultam előre. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem. Hirtelen lettem nagyon dühös és le kell nyugodnom, ehhez pedig csend kell és egyedüllét. Tudom, hogy teljesen egyedül nem lehetek, sőt nem is akarok egyedül lenni. Csak egy kis csendre van szükségem. Megnéztem, hogy mennyi víz van nálam. Csak egy fél kulaccsal, ami nem jelent jót, főleg ebben a hőségben. Furcsa, hogy nappal majd megsülsz, este pedig megfagysz. Nem valami kellemes egyik se. Ittam egy korty vizet, majd visszaraktam a kulacsot. Az, az egy korty is olyan hűsítő volt. A szervezetem többet is kívánt, de nem lehetett. Nem tudom, hogy mennyi ideig leszünk itt, szóval be kell osztanom. Remélem, van itt valahol egy kis patak vagy valami. Az éhezők viadalába csapolóval jutottak vízhez, de nekünk nincs olyanunk. Semmink sincs! Pedig igazán rakhattak volna! Vajon a többiek keresnek minket? Vagy már otthon vannak? Mikor vették észre, hogy nem vagyunk ott és egyáltalán visszamentek megnézni minket? Hiányzunk nekik? Niallt valószínűleg hiányolják, de velem mi van? Nem hinném, hogy különösebben érdekli őket, hogy élek e vagy, hogy mi van velem. Szóltak a szüleimnek? Vagy még mindig itt vannak a dzsungelbe és minket keresnek? Sok ilyen kérdés kavargott a fejembe. Majd arra lettem figyelmes, hogy újra nyugodt vagyok. Lassabbra vettem a tempómat és megvártam Niallt. Együtt mentünk tovább csendesen. Tegnap többet beszélgettünk. Most semelyikünknek nem volt kedve beszélni. Nálam ez furcsa, mert általában be nem áll a szám és szerintem ő sem a leghallgatagabb ember. Na, mindegy! A hőség elképesztően nagy! Elővettem egy hajgumit és kontyba tettem az eddig kiengedett hajam.

- Jó neked, hogy rövid a hajad! – szólaltam meg és Niall hajra néztem, amiből csöpögött az izzadság.

- Neked is lehet, ha akarod. – mondta.

- Nem! – kaptam a hajamhoz hirtelen, mire Niall furán nézett rám. – Szeretem a hajamat! Semmi pénzért nem vágatnám le!

- Én a lábammal vagyok ugyan így. – vont vállat.

- Van benne valami! –bólintottam – Szeretem a lábam!

- Szerintem senki sem vágatná le. – gondolkodott el.

- Szerinted a többiek gondolnak ránk? – kérdeztem hirtelen.

Izmai megfeszültek kérdésem hallatán és az eddigi jónak mondható kedve eltűnt. És mindez miattam és a buta kérdésem miatt.

- Sajnálom. – mondtam halkan.

- Nem! Semmi! – rázta meg a fejét. – És remélem igen. Csak feltűnt nekik, hogy nem vagyunk ott.

- Az, hogy te nem vagy ott az biztos! Nehéz nem észrevenni! – vontam vállat és egy kis fájdalom fogott el, hogy én mennyire nem számítok.

- Ez hülyeség! – ráncolta össze a szemöldökét. – Te is számítasz!

- Kevés embernek. – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit hamar letöröltem.

- Ne sírj! – veregette meg a hátam.

- Nem sírok! – vettem egy nagy levegőt.

- Ne is! Hol van az a lány, aki össze-vissza rohangál Roart énekelve? – kérdezte.

Elnevettem magam az emlékre gondolva. Sokszor egy idióta vagyok, de kifejezetten jól esik! Így nevetve mentünk tovább nem tudva, hogy mi vár még ránk.