6.rész Ne már!/1D/

Sziasztok! Meghoztam a 6. részt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

*Zoe

Reggel (vagy nem, most nem vagyok tisztába az idővel) szinte egyszerre keltünk fel Niallel. Egymás hátnak dőlve aludtunk. Kényelmes volt és megnyugtató. Ahogy bele akartam szagolni a levegőbe azt vettem észre, hogy nem kapok az orromon levegőt, csak a számon. Oldalra fordultam és háttal nekitámaszkodtam a fának. Niall is követte a példámat. Arca arról árulkodott, hogy nem aludt valami sokat. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, haja össze-vissza állt.

- Van nálad zsepi? – szólaltam meg rekedt hangon.

- Nincs. – rázta meg a fejét, majd körülnézett és mintha eszébe jutott volna valami. – De várj!

Szemöldökömet ráncolva nagy érdeklődéssel néztem, hogy mit csinál. Nagyot rántott a pólója alján, ami már egy kicsit meg volt szakadva. Egy nagydarab anyagot nyomott a kezembe. Hm, kreatív!

- Köszönöm! – mondtam orrhangon.

Niall csak álmosan biccentett egyet. Kifújtam az orrom, majd a „zsepimet” a zsebembe nyomtam. Remek! Megfázhattam az éjjel. Pedig nem is vagyok beteges! Á, ez is csak az én szerencsém! És pont én! Niallnek semmi baja! Neki nincs tele az orra! Csak az a baja, hogy fáradt, meg, hogy itt ragadt velem. Persze én nem ismerem, szóval nem tudom, hogy van-e valami egyéb problémája mondjuk a családjával vagy valami, mert az is megeshet. Azt hinnéd, hogy a híres embereknek nincs az égvilágon semmi bajuk, de ez nem igaz. Ugyanolyan emberek, mint mi. Nekik sem könnyű. Niall mindig vidámnak látszik, de nem tudhatom, hogy mit rejt belül. Most esett le, hogy szinte semmit sem tudok róla, csak azt, hogy a kedvenc színe a zöld, meg ilyesmiket, amiket beszéltünk. Én nem vagyok rajongó, szóval nem olvastam róla soha semmit. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a zenéjüket sem ismerem, sőt fogalmam sincs arról, hogy miért utálom őket. Talán azért, mert mindenki nyafog, hogy milyen helyesek, meg minden és ezért. Igen! Pontosan! Annyira idegesített ez az egész, hogy esélyt sem adtam nekik. Nem is érdekeltek, erre itt ragadok az egyikkel egy őserdő közepén.

Gondolatmenetemből Niall hasa zökkentett ki.

- Földrengés van a gyomrodban? – kérdeztem utalva arra, hogy a morgás nem volt valami halk.

- Nagyon úgy tűnik! – nézett rám kétségbeesetten. – Van valahol valami ehető?

- Hát… lássuk csak! – gondolkodtam el. – Volt nálam egy alma, de azt odaadtuk a majmoknak, volt két szendvicsem, de azt megettük, szóval már csak egy csoki maradt.

- Nem esszük meg? – csillant fel a szeme.

- Lehet róla szó. – mondtam és belenyúltam a táskámba.

A csomagolás, még mindig vizes volt, de szerencsére a benne lévő édesség épen megmaradt. Félbe törtem a csokit, majd annak a felét is és annak a felét is, szóval épp, hogy egy kis darabot adtam Niallnek, aki hitetlenkedve nézett rám.

- Most komolyan? – emelte fel a kis darabot felháborodottan.

- Be kell osztanunk! Nem tudhatjuk, hogy meddig maradunk itt! – feleltem.

- Nem lehetne, hogy két darabot kapok? – reménykedett.

- Ne alkudozz! – szóltam rá.

- Ahj, de kérlek! Azt akarod, hogy éhen haljak? – nyafogott.

- Akkor fogsz éhen halni, ha kettőt adok! – mondtam.

Csak sóhajtott egy nagyot, majd apró darabokat harapott a csokiból, hogy ne fogyjon el olyan hamar. Nagyon viccesen nézett ki! Mint egy gigantikus mókus! Hirtelen elképzeltem, hogy tényleg egy nagy mókus ül mellettem, aminek szőke a bundája. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam. Na, akkor magyarázkodhattam volna! Nem hiszem, hogy normális, hogy ilyenek jutnak az eszembe! Szegény Niall nem is sejti, hogy mik vannak a fejembe! Mondjuk, szerintem most per pillanat csak a csoki érdekli. Mikor a felénél tartott rám nézett.

-Te nem eszel? – kérdezte.

- Nem vagyok éhes. – vontam vállat. – De tessék, edd meg az adagomat!

- Biztos vagy benne? – pislogott rám, bár láttam, hogy nyelt egyet.

- Teljesen. – nyújtottam át neki.

El is vette, én meg néztem tovább, ahogy eszik. Sajnálom, hogy nem hoztam több kaját. Mondjuk nem tudhattam, hogy nem térek vissza. Vajon a többiek már otthon vannak? Anyuék mit szóltak, amikor megtudták? Tudják egyáltalán? Keresni fognak? Nem tudom. Semmit sem tudok biztosra! Az se biztos, hogy kijutunk innen valaha… Inkább abbahagytam ezt a gondolkodást és megnéztem, hogy Niall végzett-e már az evéssel. Mellettem ült és nézett ki a fejéből. Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, mint én?

- Induljunk. – szólalt meg és elemelte a pillantását a földről.

Nem tiltakoztam, feltápászkodtam a földről. Újra útnak indultunk. A talaj vizes, sáros és néhol még csúszik is. Szerintem hamar meg fog száradni a hőség miatt. Vagy nem tudom, nem vagyok biológus… vagy az nem is evvel foglalkozik? Sosem az eszemről voltam híres… na, nem baj! Azért valamit én is tudok! Például azt, hogy ötpercenként kell elővennem azt a kis rongydarabot, hogy kifújjam az orromat. Remek! Legközelebb hozok magammal egy egész patikát! Ja, nem! Legközelebb nem jövök ilyen helyekre! Még a szüleim se kényszeríthetnek! Már nem mintha miattuk lenne ez, mert tulajdonképpen magamnak köszönhetem. Nagy tapsot nekem! Köszönöm! Köszönöm! Meg is hajolok! Repülnek felém a virágok, a tömeg éljenez. Ó mi ez? Még díjat is kapok? Na, jó abbahagyom! Nem oldok meg azzal semmit, hogyha önmarcangolásba kezdek. Bár azzal, se amit most csinálok, vagyis csinálunk. Sétálunk. Így próbáljuk megoldani a problémánkat. Igaz, hogy nem tudunk mást tenni. Csend van. Csak a természet hangját lehet hallani, amit 5 percenként megzavar egy hangos trombitálás, ami tőlem származik. A „zsepim” már nem kezd nem használható állapotba lenni… Nem szeretném részletezni, gondolom, mindenki el tudja képzelni. Nem valami gusztusos… Megfogtam az agyonhasznált rongydarabot és betuszkoltam a táskámba. Még mindig nem kaptam levegőt, az orrom tele volt, hiába fújtam ki vagy ötvenszer. A számon vettem a levegőt, ami a nagy csöndbe hallatszott. Nekem rosszabb, ha meg vagyok fázva, mert asztmás vagyok és nehezebben kapok levegőt. Egy pár perc telt el és éreztem, hogy szükségem van zsepire.

- Niall, tudsz még adni a pólódból? – kérdeztem.

Ez így elég bizarrul hangzott, de Niall segítőkész és letépett egy darabot a felsőjéből, majd átnyújtotta nekem. Egyből belefújtam az orrom. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Niall a rajta lévő szakadt pólót leveszi. Ahogy ezt láttam megakadtam. A levett ruhadarabot odadobta nekem, amit szerencsétlenül nem kaptam el, sőt csak egy kis késéssel nyúltam utána. Nem nagyon figyeltem a földön lévő nekem szánt dologra. Csak a pár méterrel előttem lévő fiú felsőtestét néztem. Ahogy lehajol és kiveszi a táskájából a másik pólóját, majd sietve felveszi. Ahogy már eltakarta a csupasz testrészét megráztam egy picit a fejem. Te jó ég mit csinálok? Nem szoktam megbámulni másokat! De most igen is azt csináltam! Fogjuk a hőségre! Felkaptam a rongyot a földről és próbáltam úgy tenni mintha nem is csináltam volna semmit. Igaz, hogy Niall nem vette észre (remélhetőleg) de én akkor is kínosan éreztem magam. Inkább az orromra koncentráltam… hogy tud ennyi fika termelődni ilyen gyorsan? Annyira idegesítő! Bah! Felnéztem az égre, hogy meg tudjam állapítani, hogy kábé mennyi lehet az idő. A nap sugarai átvilágítottak egy kicsit a fák lombjai közt. Nem lehetett megmondani, hogy hol jár. Aztán eszembe jutott, hogy attól még, hogy nincs térerő meg tudom nézni a telefonomon, hogy mennyi az idő. A zsebembe nyúltam és megnyomtam a kioldógombot. 14:56. Hú, jó sokáig aludtunk! Mondjuk, nem csodálom, hisz kábé egész éjjel fent voltunk és csak mentünk. Hirtelen kirázott a hideg és úgy éreztem, hogy megfagyok. Ez azért elég vicces nyáron egy dzsungel közelébe!

- Niall, én fázok! – fordultam az említett felé.

- Ebben a hőségben? – meresztett rám nagy szemeket.

- Igen! Érzem, ahogy ráz a hideg! – fontam magam köré a karjaimat. – Nincs nálad egy pulcsi vagy valami?

- Nem tudom, de megnézem. – csúsztatta le a válláról a táskáját.

Nem tudja, hogy van-e nála pulcsi? Nem is kereste este, amikor hideg van? Azt tudom, hogy én a nagy eszemmel nem raktam be. Hogy is gondolhattam, hogy nem fog kelleni? Ahj sokszor én is annyira értelmes tudok lenni, hogy az már hihetetlen! Niall szerencsére rakott be egyet. Egy világoskék kapucnis pulcsit, aminek az elején van zseb és nincs cipzárja. Átnyújtotta nekem én meg belebújtam. Elég nagy volt rám, szinte lógott rajtam. Az ujja túl hosszú volt, az alja pedig a combomig is elért.

- Köszönöm! – vacogtam.

- Nincs mit. – mondta, majd megjegyezte. – Még egy kicsit bele kell nőnöd.

- De csak egy egészen picit! – legyintettem, mintha nem is lenne olyan nagy.

Niall nem válaszolt, hanem a kezét a homlokomra tette.

- Te lázas vagy? – kérdezte. – Tűz forró a fejed!

- Szerintem beteg vagyok. – mondtam.

- Az nem éppen a legjobb! – rázta meg a fejét.

- Nekem mondod? – nevettem el magam keservesen. – Majd megfagyok nyáron egy esőerdőbe ahol mindig nagy a hőség!

- Igen ez elég furcsa! – simította meg az állát.

- Több mint furcsa! – tartottam fel a mutató ujjamat.

Ebben a pillanatban rám tört egy durva köhögő roham. Ez annyit takar, hogy szinte fulladoztam. Niall rémülten nézett rám, látszólag nem tudta, hogy mit tegyen. Végül elkezdte ütögetni a hátam. Áh, ilyenkor mindenki ezt csinálja!

- Ne mert… így… rosszabb! – próbáltam elmondani neki, de ezt nagyban gátolta a köhögés.

- Csináljam még? – nézett rám értetlen fejjel.

- Ne! – kiáltottam fel és ellöktem a karjait.

Gyorsan levágtam a táskám a földre, térdre dobtam magam és a cipzárat feltépve kutattam az asztmagyógyszerem után. Szerencsére megtaláltam. Leszedtem a kupakot bevettem a számba és megnyomtam azt a bigyót. Egyből enyhült a köhögés és éreztem kezdek újra ugyanúgy lélegezni, ahogy szoktam. Ezt a folyamatot még egyszer megismételtem és minden újra a régi lett. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Huh, sokkal jobb! Behúztam a táskámat, a hátamra vettem és felálltam. A gyógyszeremet a zsebembe raktam, hogyha kell, akkor kéznél legyen.

- Legközelebb kérlek, ne ütögesd a hátam. – szólaltam meg.

- Jó, én csak segíteni akartam… - kezdett el magyarázkodni.

- Semmi baj! Csak máskor ne! – szakítottam félbe.

- Jó! – mondta halkan.

Még mindig dideregtem, az orrom folyt, a fejem fájt, szóval minden bajom volt. Most legszívesebben otthon lennék. Elképzeltem, ahogy a kertünkben vagyunk a barátnőmmel és hülyéskedünk. Talán már sose tehetem ezt meg vele. Ez a gondolat nagyon elszomorít. Nem akartam, hogy „depis” legyek ezért elkezdtem vidám dolgokra gondolni. Például egy pingvin. A pingvin nem volt jó választás, mert még jobban fáztam. Á, el kell terelnem a gondolataimat!

- Niall, én unatkozom! – jelentettem ki.

- Én is! – nézett felém. – Játszunk szóláncot!

- Jó! – egyeztem bele, bár ez a játék béna, de tök mindegy. – Alma.

- Anakonda. – mondta.

- Alliteráció. – vágtam rá.

- Az meg mi? – nézett rám értetlenül.

- Fogalmam sincs! – vallottam be. – Csak eszembe jutott!

- Na, jó ez a játék bonyolult! – sóhajtott.

- Játszunk kitalálósdit? – vetettem fel.

- Az jó! – lelkesedett.

- Oké, akkor gondolok valamire… - merengtem el. – Meg van!

- Tolla van? – tette fel a következő kérdést.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- Szőrös? – érdeklődött.

- Igen. – bólogattam újra.

- Öhm… - gondolkodott el. – Nagy?

- Nem, kicsi. – mondtam.

- Emlős? – kérdezte.

- Nem. – válaszoltam.

- Akkor mi? – tárta szét a karjait.

- Szabad a gazda? – mosolyodtam el győzedelmesen, mire bólintott. – Egy szőrös körte.

- Na, jó ez a játék sem egyszerű! – vakargatta meg a tarkóját.

- Akkor mit játszunk? – pislogtam rá.

Niall megsimította az állát. látszólag nagyon koncentrált. Én is gondolkodtam, de nem jutott az eszembe semmit. Aztán hirtelen ötlettől fogva hozzáértem Niall karjához.

- Meg vagy! Te vagy a fogó! – kiabáltam gyerekes hangon és előre futottam.

Beteg vagyok, erre kitalálom, hogy fogócskázzunk. Ez is csak én vagyok! Na, nem baj! Rosszabb már úgyse lehet! Csak futottam előre és nem figyeltem semmire.

- Zoe, vigyázz… - hallottam meg Niall kiáltását…

Köszönet

Köszönöm ezt a csodálatos designt Nagy Dorinának! Nélküle most nem úgy nézne ki a blogom mint most és nem lennének ott oldalt azok a... dolgok. Ha felszeretnéd turbózni a blogod kinézetét akkor ezt az oldalt ajánlom: http://desigandcriticismjustforyou.blogspot.hu/
Még egyszer nagyon köszönöm! :)

5. A vihar/1D/

Sziasztok! Már az 5. részt is feltettem!:D Hát ez a rész egy kicsit más lett mint a többi és rövid is.:) Jó olvasást!:D

*Író szemszöge

Zayn, Louis, Liam és Harry fáradtan rogytak le a kanapéra. Nem zavarta őket, hogy koszosak esetleg büdösek egyszerűen csak úgy érezték, hogy leszakad a lábuk, hiszen most tértek vissza a túráról. Nagy volt a csend köztük mindenki a gondolataiba volt merülve. Órákig keresték Niallt és Zoet. Fáradtak voltak, mert még reggel volt, de még akkor sem tudják, hogy veszíthették el őket. Liam egyszer csak megtorpant, körülnézett és feltette azt a kérdést, ami senkinek nem tűnt fel. „Hol van Niall és Zoe?” Senki sem tudott válaszolni, hisz a két keresett ember nem volt köztük. A fiúk szóltak Annenek, hogy eltűntek. Az első, amit tenni tudtak miután rájöttek, hogy nincs térerő (hm, ismerős :D) az, az volt, hogy visszamennek a táborhelyre. Rohanva tették meg a visszautat, de nem voltak ott. Utána még körülnéztek a környéken, de nem találkoztak velük. Vajon elkerülték egymást? Niall és Zoe nem hallották a kiáltásokat? Talán eltévedtek, esetleg elindultak visszafelé? Ilyen kérdések motoszkáltak a fejükben, miközben őket kutatták. Egész nap, sőt még éjszaka sem fejezték be a keresést.  Végül másnap reggel Annet követve hazamentek segítségért, így kerültek a jelenlegi helyzetükbe.

- Szerintetek jól vannak? – törte meg a csendet Zayn.

- Remélem. – sóhajtott Louis.

- Hogy a fenébe hagyhattuk ott őket? – nézett végig mindenkin Harry.

- Nem tudom, de meg kell találnunk őket! – válaszolt Louis.

- Mi van, ha megtámadja őket valamilyen állat? Vagy ha elfogy a kajájuk? Jaj, ne! Niall nem bírja ki kaja nélkül! Te jó ég elvesztettük a haverunkat és egy ismeretlen lányt! – kezdett Zayn egyre jobban pánikolni.

- Nyugi, Zayn! Túl fogják élni mi meg, meg fogjuk találni őket! – szólalt meg most először Liam mióta visszaértek a nyaralóba. – Ismerjük Niallt, Zoe pedig nem tűnik olyan elveszettnek! Ketten vannak és tudnak segíteni egymásnak! Mi meg megteszünk mindent, hogy előkerüljenek! Keresőcsapatokat küldtek utánuk! Nem mehettek olyan messze!

Liam utolsó mondata bizonytalan volt, de a fiúk egy egészen kicsit megnyugodtak. Hittek abban, hogy újra láthatják őket. Niall nem azért hiányzik nekik, mert nélküle nem lenne ugyanolyan a banda, mert ők nem csak ezért vannak együtt. Már családtagnak számít nekik.

Eközben Zoe családja tudomást szerzett arról, hogy lányuk nem tért vissza a túráról. Kiabálva fenyegették Annet kirúgatással. Felelőtlennek tartották, hogy nem tud vigyázni a túrázókra. Mrs. Clark már a sírás határán volt, csak egy kis szál maradt, ami hamar elpattant és kitört belőle a zokogás. Dean visszakísérte anyukáját a nyaralóba. Ő sem volt a legboldogabb. Igaz, hogy szoktak veszekedni a húgával, de attól még szereti, sőt egyenesen hiányzik neki. Amikor megtudta, hogy nem egyedül van, hanem egy fiúval… hát nem nagyon örült neki. Mindig is féltette a fiúktól. Aztán rájött, hogy mégse bánja, mert legalább nincs egyedül. Fogalma sem volt, hogy veszhetett el. Nem is nagyon érdekelte, csak vissza akarta kapni a testvérét. A nyaralóban ült és csak nézett ki az ablakon. Látta, hogy gyülekeznek a szinte már fekete felhők. Hirtelen félelem fogta el. Tudta, hogy a húga most valahol a dzsungelben bolyong és a vihar mindjárt utoléri. Reménykedett benne, hogy Zoe talál valami menedéket és nem esik baja. Legszívesebben utána menne be a sűrűbe, hogy kihozza, de tudta, hogy ez lehetetlen. Nem találná meg.

*Zoe

Nem is vettük észre a fáktól, hogy beborult. Csak akkor tűnt fel, hogy gáz van, amikor egy nagy dörrenés szakította félbe a nevetésünket. Elég jól elbeszélgettünk, annyira, hogy egy pillanatra, de tényleg csak annyira elfelejtettem, hogy mégis milyen helyzetben vagyunk. Egészen jó kedvünk volt, ami most majdnem eltűnt. A szél süvíteni kezdett, a dörgések pedig egyre gyakrabban fordultak elő. Sosem féltem a vihartól, de ez most megrémített. Úgy néz ki, hogy hamarosan mindent elborít az eső. Nem tudom, hogy mit fogunk kezdeni. A szél nagyon fújt az és ez a körülöttünk lévő fákon nagyon látszott. A madarak ide-oda repkedtek menedék után kutatva. Az ég dörrent egy nagyot és az eső nagy cseppekben zuhogni kezdett. Egy pillanat alatt olyan lettem, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Behúzódtunk az egyik fa a lá, de nem sokat segített. Engem jobban ért az eső, mint Niallt, de mindegy. Így is úgy is elázunk és már amúgy is csurom vizes vagyok!

- Van nálad esernyő? – kérdezte Niall.

- Nincs. – válaszoltam. – Gondolom nálad se.

- Nem hoztam. – mondta.

- Akkor elázunk. – vontam vállat.

Még jobban esni kezdett plusz még a szél is fújt, így simán a képembe fújta a cseppeket. Hiába fordultam el mindenhonnan kaptam vizet. Hirtelen az egyik fába belecsapott a villám és nagy reccsenéssel dőlt ki. Közel volt hozzánk. Aztán megint csak egy nagy villanás és a mellettünk lévő fának is ugyan az lett a sorsa, mint az előzőnek.

- Itt nem maradhatunk! – szólaltam meg.

Niall bólogatott és elindult. Az egyik fától a másikhoz futott, olyan volt, mint egy kém. Én a helyébe inkább próbálnék távolabb maradni tőlük. Minden esetre követtem és mögötte maradtam, mert az esőtől nem lehetett látni semmit. Már nem sétáltunk, hanem futottunk. Az vihar sorba döntötte ki a fákat és nem akartuk, hogy valamelyik is agyon nyomjon minket. Időközbe már kezdet sötétedni is, ami nem könnyítette meg a helyzetet, pontosabban rontott rajta. Minden vizes volt a talaj pedig sáros. Az eső még mindig szakad, és úgy néz ki nem fog egyhamar elállni. Mindenhonnan villanások, amik nem jeleznek jót. Ennél rémesebb már nem is lehet! Aztán az egyik villámcsapás pont a közelünkben lévő fába ment. Láttam, hogy merre fog esni. Egyenesen Niall felé. Gyorsan a keze után kaptam és hátra húztam, pont mielőtt a fa ráesett volna. Egy percig levegőt sem vettünk, majd míg én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt ő szaggatottan lélegzett. Összenéztünk, majd a tekintetünk egyszerre került a kezemre, amivel még mindig szorítottam az övét. Gyorsan elkaptam onnan és elnéztem. Egy ideig már ott álltunk mikor éreztem, hogy nem bírok tovább ott szobrozni csendben. Elindultam tovább és Niall is követett egy kis késéssel.

- Köszönöm. – mondta halkan.

- Nincs mit. – válaszoltam.

Csak gyalogoltunk a sötét erdőben ázva, fázva. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Nem állhattunk be egy fa alá, mert lehet, hogy ránk esik. Nincs olyan testrészem, ami nem csuromvizes, a bakancsom sáros, fáradt vagyok és leszakadnak a lábaim. Egész nap gyalogoltunk, azt hittem, hogy este aludhatunk, de nem, inkább folytatjuk azt, amit elkezdtünk. Karjaimat magam köré csavartam, de nem sokat segített a hideg ellen. Vacogtam. Azt gondoltam, hogy a tegnapi esténél nem lesz rosszabb, de hát tévedtem. A vihar miatt még jobban fáztam. Sétálás közben majdnem elaludtam, a szemeim nehezedtek és folyton csukódni akartak. Nem láttam semmit a koromsötét és az eső miatt. Beleléptem egy pocsolyába, éreztem, hogy a bakancsom még jobban megtelik vízzel. Nem is figyeltem, hogy hova lépek csak vonszoltam magam. Nem ügyeltem arra, hogy ne menjek közel a fákhoz, hogy ne lépjek bele a legnagyobb sárba és vízbe, hogy ne menjek neki valaminek, egyszóval semmire. A lábaimat már alig emeltem, aminek meg lett az eredménye, mert egy óriásit tanyáztam. Nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak, úgy maradtam, ahogy földet értem.

- Zoe, fel kell kelned! – szólalt meg Niall.

- Csak egy perc. – motyogtam.

Tudta, hogy nem fogok mozdulni. Átkarolt és úgy húzott fel. Össze kellett szednem magam, de úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá. A mellettem lévőbe kapaszkodva tettem meg a lépéseket. Teljesen ránehezedtem, már nem is én tartottam magam. Próbáltam visszaszerezni az erőm, de nem ment.

Hajnalban végre elállt az eső és a vihar után már csak a kidőlt fák, a sár és a pocsolyák maradtak. Már csak arra emlékeztem, hogy egy épp fa tövében rogytunk össze.

4. Nem mindennapi eset! /1D/

Sziasztok! Hoztam a 4. részt! Hát ezzel a résszel nem vagyok megelégedve! Szerintem hülyeség, de ti majd eldöntitek! Jó olvasást!:D

*Zoe

Reggel arra keltem, hogy a fán átszűrődő napfény a szemembe süt. Látószervemet (hm, milyen fura kifejezés!) dörzsölve ültem fel. Nem mindennapi látvány tárult a szemem elé. Körülöttem nagyon, nagyon sok majom volt. Egyből lefagytam. Mindegyik engem nézett. Soha életemben nem láttam még ennyi majmot egy helyen! Ha azokat az embereket is beleszámítjuk, akiknek ezt az elnevezést adjuk, még akkor se! Rengetegen voltak! Körülvettek minket! Volt, amelyik egész közel jött! Ami a legijesztőbb az egészben az, az, hogy olyan intelligens fejjel bámulnak. Igyekeztem mellőzni a hirtelen mozdulatokat, hisz bármelyik pillanatban ránk támadhatnak.

- Hé! – csaptam hasba a még nagyban alvó Niallt, aki felijedt az ütésemre. – Azt hiszem túl sok lett belőled!

- Mi? – ült fel álmosan és értetlenül nézett rám.

- Mondom túl sok lett belőled! – ismételtem meg önmagamat, de még mindig felfogástalan képet vágott ezért hozzátettem. – Nézz csak körül!

Elfordította a fejét rólam és körbenézett. Az arca fokozatosan lett egyre döbbentebb. Szemei kikerekedtek, szája pedig tátva maradt.

- Te jó ég! – suttogta hitetlenkedve, amikor már végre meg tudott szólalni. – Most mit tegyünk?

- Lassan álljunk fel és a cuccainkat fogva tűnjünk el innen! – mondtam halkan nehogy felbőszítsem a sok kicsi Niallt.

- Rendben! – bólintott még mindig sokkolva a látványtól.

Óvatosan felálltunk. A majmok végig le sem vették rólunk a szemüket és amint felálltunk rákezdtek a hörgő hangok kiadásának. Erről a hangról felismertem őket. Bőgőmajmok. Rémülten néztünk össze Niallel. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Túl sokan vannak. Gyorsan felkaptuk a táskánkat és futásnak eredtünk. A hálózsákjainkat fel sem vettük, csak rohantunk. Jó néhány majom követett minket. Fogalmunk sem volt, hogy mit tegyünk.

- Mit csináljunk? – kérdezte Niall futás közben.

- Nem tudom! A te közeli rokonaid! – mondtam kétségbeesetten.

- Hé! – taszított rajtam egy nagyot.

Lökése miatt közelebb kerültem a mellettem lévő meredek lejtőhöz és megcsúsztam. Ijedtemben elkaptam Niall pólóját, minek következtében magammal húztam, így már ketten siklottunk lefelé. Erősen kapaszkodtam Niallbe nem is tudom, hogy miért. Az ujjaim teljesen elfehéredtek annyira szorítottam. Nem segített semmibe, de megnyugtatott. Akkor tulajdonképpen segített valamiben… na, mindegy!  Végighorzsoltam a lábamat, a hátsó felemet, sőt még egy kicsit a karomat is. Szerencsére a hátamnak semmi baja sem lesz, mert felfogja a hátizsák. Teljesen megfeledkeztem a majmokról, akik eddig a nyomunkban voltak. Egy percre felpillantottam a lejtő tetejére, de nem láttam semmit. Eltűntek. Aztán végre mi is leértünk.

- Mond te teljesen megörültél? – támadtam le egyből Niallt.

- Te kezdtél el sértegetni! – tárta szét a karjait. – De egyébként, ha érdekel én nem akartam akkorát lökni rajtad!

- Te most bocsánatot kértél? – kérdeztem.

- Azt hiszem. – vont vállat.

- Na, jó! Akkor én is bocsi! – sóhajtottam. – Béke?

- Béke! – bólintott mosolyogva.

A békekötésünket megint az a hörgős hang zavarta meg. Nagy szemeket növesztve néztünk egymásra, majd szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket a lejtő tetejére. Megszámoltam és 7 (!) majom fejet láttam! Mind ketten lefagytunk. Meglepetésemre Niall kapott észbe először. Felpattant és engem is felhúzott.

- Fuss! – kiáltotta és meglökött.

Én is magamhoz tértem és követtem az utasítását. Ész nélkül rohantam előre. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek. Nem mintha eddig tudtam volna… Halottam Niall trappolását mögöttem, így nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül 7 majommal. Csak 8-al… na, jó abbahagyom! Bocsánatot kértem, szóval nem fogom lemajmozni többet! Azért ez nem teljesen biztos… Éreztem, hogy egyre jobban lassulok és a levegőm is beszorult, ezért nagyon szúr az oldalam. Nem adhattam fel még akkor, se ha a fulladás szélén vagyok. Csak, hogy hátrébb kerültem. Már Niall mellett futottam és szépen lassan kerültem mögé. Ezt ős is észrevette, ezért megszorította a karomat és elkezdett húzni maga után. Ezzel nem lett volna semmi baj, de ahogy tudjuk, én béna vagyok és ez váratlanul ért, így megbotlottam és elestem. Mire Niall odáig ért, hogy felhúzzon a majmok utolértek minket. A hátamra fordultam és felültem. Nagyon, de nagyon közel voltak hozzám. Meg se mertem mozdulni. Az egyikük közelebb jött hozzám és elkezdte a hajamat piszkálni. Kimeresztett szemekkel ültem. Ennek a majomnak a bátorsága a többieket is megindította. Körém gyűltek és birizgáltak. Van, amelyik a ruhámat huzigálta, vagy a táskámat bökdöste, de volt olyan is, aki csak szimplán bámult és néha, néha hozzám ért. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egyikük bogarászni kezd a hajamba, de miután nem talált semmit (hál Istennek!) feladta.

- Niall! – szólaltam meg halkan. – Niall, csinálj már valamit! Ne csak ott állj!

Igazából nem láttam, hogy éppen mit csinál, de a legvalószínűbb az, az, hogy csak mögöttem szobrozik. Vagy már rég lelépett…

- Niall! – szóltam újra. – Itt hagytál?

- Nem! Itt vagyok! – suttogta. – Épp azon gondolkodok, hogy segítsek!

- A táskámban van még egy alma! Lefizethetnénk őket! – adtam egy ötletet. – Csak az a baj, hogy a táska a hátamon van, és nem merek megmozdulni!

- Várj, van egy ötletem! – mondta és szinte láttam, ahogy a lámpa felkapcsolódik a feje felett. – Most vedd ki a táskából az almát!

- Mi? – értetlenkedtem. – Mi van, ha rám támadnak?

- Nem fognak! – bizonygatta.

- Honnan tudod? – kérdeztem.

- Csak vedd ki! – sóhajtott.

Összeszedtem minden bátorságomat és megmozdultam. Az állatok abbahagyták a piszkálásomat. Figyelni kezdtek. Lassan magam elé tettem a táskám. Óvatosan kihúztam a cipzárt és kihúztam belőle a gyümölcsöt. A majmok egy kicsit hátrébb mentek, de a szemüket le nem vették rólam. A következő pillanatban teljes erőmből elhajítottam az almát be a bokorba. A majmok egyből az étel után rohantak. Nekem csak ennyi kellett és felpattantam. Megfordultam és láttam, hogy Niall egy bazi nagy kővel áll a kezében. Csak akkor tudatosult bennem a nagy terve.

- Most komolyan? – néztem a kőre.

- Arra az esetre, ha megtámadtak volna… - mondta zavartan.

Erre nem tudtam semmit sem mondani csak azt vártam, hogy tegye le végre azt a szikladarabot, amit végül meg is tett. Nem tudtam, hogy csak a pánik lett úrrá rajta vagy csak szimplán egy idióta. Egy nagy kő? Ha rám is támadtak volna és ő elhajítja a követ nagy az esélye, hogy engem is eltalál, meg aztán az állatokat is még jobban felidegesíti, és akkor én szívom meg, mert letépik a fejem. De szerencsére nem történt semmi, sőt így visszagondolva nem úgy tűntek, mint akik bántani akarnak, csak kíváncsiak voltak. Szerintem tök normális, hogy féltem. Ki ne lenne betojva?

Körülnéztem. Semmi új. Kezd elegem lenni abból, hogy bármerre nézek, szinte mindig ugyanazt látom. Fogalmam sincs, hogy milyen messze vagyunk a parttól. Hirtelen ledobtam a táskám a földre és térdre dobtam magam. Feltéptem a cipzárt és turkálni kezdtem. Niall érdeklődve figyelt.

- Mit keresel? – kérdezte végül, de én mintha meg sem hallottam volna kutattam tovább.

Minden kis zegzugot megnéztem, de semmi. Nem találtam meg azt, amit kerestem. Nem adtak.

- A fenébe! – löktem el a táskámat.

- Mi az? – vonta fel a szemöldökét Niall.

- Nem kaptunk térképet! Azt hittem, hogy legalább ennyit adnak, de hát nem! Ez az egész kirándulás nagyon, de nagyon gagyin van megszervezve! – fakadtam ki.

- Nyugodj meg! Biztos kitalálunk valahogy! – mondta, majd felhúzott.

A vállamra kaptam a hátizsákot és elindultam előre. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem. Hirtelen lettem nagyon dühös és le kell nyugodnom, ehhez pedig csend kell és egyedüllét. Tudom, hogy teljesen egyedül nem lehetek, sőt nem is akarok egyedül lenni. Csak egy kis csendre van szükségem. Megnéztem, hogy mennyi víz van nálam. Csak egy fél kulaccsal, ami nem jelent jót, főleg ebben a hőségben. Furcsa, hogy nappal majd megsülsz, este pedig megfagysz. Nem valami kellemes egyik se. Ittam egy korty vizet, majd visszaraktam a kulacsot. Az, az egy korty is olyan hűsítő volt. A szervezetem többet is kívánt, de nem lehetett. Nem tudom, hogy mennyi ideig leszünk itt, szóval be kell osztanom. Remélem, van itt valahol egy kis patak vagy valami. Az éhezők viadalába csapolóval jutottak vízhez, de nekünk nincs olyanunk. Semmink sincs! Pedig igazán rakhattak volna! Vajon a többiek keresnek minket? Vagy már otthon vannak? Mikor vették észre, hogy nem vagyunk ott és egyáltalán visszamentek megnézni minket? Hiányzunk nekik? Niallt valószínűleg hiányolják, de velem mi van? Nem hinném, hogy különösebben érdekli őket, hogy élek e vagy, hogy mi van velem. Szóltak a szüleimnek? Vagy még mindig itt vannak a dzsungelbe és minket keresnek? Sok ilyen kérdés kavargott a fejembe. Majd arra lettem figyelmes, hogy újra nyugodt vagyok. Lassabbra vettem a tempómat és megvártam Niallt. Együtt mentünk tovább csendesen. Tegnap többet beszélgettünk. Most semelyikünknek nem volt kedve beszélni. Nálam ez furcsa, mert általában be nem áll a szám és szerintem ő sem a leghallgatagabb ember. Na, mindegy! A hőség elképesztően nagy! Elővettem egy hajgumit és kontyba tettem az eddig kiengedett hajam.

- Jó neked, hogy rövid a hajad! – szólaltam meg és Niall hajra néztem, amiből csöpögött az izzadság.

- Neked is lehet, ha akarod. – mondta.

- Nem! – kaptam a hajamhoz hirtelen, mire Niall furán nézett rám. – Szeretem a hajamat! Semmi pénzért nem vágatnám le!

- Én a lábammal vagyok ugyan így. – vont vállat.

- Van benne valami! –bólintottam – Szeretem a lábam!

- Szerintem senki sem vágatná le. – gondolkodott el.

- Szerinted a többiek gondolnak ránk? – kérdeztem hirtelen.

Izmai megfeszültek kérdésem hallatán és az eddigi jónak mondható kedve eltűnt. És mindez miattam és a buta kérdésem miatt.

- Sajnálom. – mondtam halkan.

- Nem! Semmi! – rázta meg a fejét. – És remélem igen. Csak feltűnt nekik, hogy nem vagyunk ott.

- Az, hogy te nem vagy ott az biztos! Nehéz nem észrevenni! – vontam vállat és egy kis fájdalom fogott el, hogy én mennyire nem számítok.

- Ez hülyeség! – ráncolta össze a szemöldökét. – Te is számítasz!

- Kevés embernek. – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit hamar letöröltem.

- Ne sírj! – veregette meg a hátam.

- Nem sírok! – vettem egy nagy levegőt.

- Ne is! Hol van az a lány, aki össze-vissza rohangál Roart énekelve? – kérdezte.

Elnevettem magam az emlékre gondolva. Sokszor egy idióta vagyok, de kifejezetten jól esik! Így nevetve mentünk tovább nem tudva, hogy mi vár még ránk.