6.rész Ne már!/1D/

Sziasztok! Meghoztam a 6. részt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

*Zoe

Reggel (vagy nem, most nem vagyok tisztába az idővel) szinte egyszerre keltünk fel Niallel. Egymás hátnak dőlve aludtunk. Kényelmes volt és megnyugtató. Ahogy bele akartam szagolni a levegőbe azt vettem észre, hogy nem kapok az orromon levegőt, csak a számon. Oldalra fordultam és háttal nekitámaszkodtam a fának. Niall is követte a példámat. Arca arról árulkodott, hogy nem aludt valami sokat. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, haja össze-vissza állt.

- Van nálad zsepi? – szólaltam meg rekedt hangon.

- Nincs. – rázta meg a fejét, majd körülnézett és mintha eszébe jutott volna valami. – De várj!

Szemöldökömet ráncolva nagy érdeklődéssel néztem, hogy mit csinál. Nagyot rántott a pólója alján, ami már egy kicsit meg volt szakadva. Egy nagydarab anyagot nyomott a kezembe. Hm, kreatív!

- Köszönöm! – mondtam orrhangon.

Niall csak álmosan biccentett egyet. Kifújtam az orrom, majd a „zsepimet” a zsebembe nyomtam. Remek! Megfázhattam az éjjel. Pedig nem is vagyok beteges! Á, ez is csak az én szerencsém! És pont én! Niallnek semmi baja! Neki nincs tele az orra! Csak az a baja, hogy fáradt, meg, hogy itt ragadt velem. Persze én nem ismerem, szóval nem tudom, hogy van-e valami egyéb problémája mondjuk a családjával vagy valami, mert az is megeshet. Azt hinnéd, hogy a híres embereknek nincs az égvilágon semmi bajuk, de ez nem igaz. Ugyanolyan emberek, mint mi. Nekik sem könnyű. Niall mindig vidámnak látszik, de nem tudhatom, hogy mit rejt belül. Most esett le, hogy szinte semmit sem tudok róla, csak azt, hogy a kedvenc színe a zöld, meg ilyesmiket, amiket beszéltünk. Én nem vagyok rajongó, szóval nem olvastam róla soha semmit. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a zenéjüket sem ismerem, sőt fogalmam sincs arról, hogy miért utálom őket. Talán azért, mert mindenki nyafog, hogy milyen helyesek, meg minden és ezért. Igen! Pontosan! Annyira idegesített ez az egész, hogy esélyt sem adtam nekik. Nem is érdekeltek, erre itt ragadok az egyikkel egy őserdő közepén.

Gondolatmenetemből Niall hasa zökkentett ki.

- Földrengés van a gyomrodban? – kérdeztem utalva arra, hogy a morgás nem volt valami halk.

- Nagyon úgy tűnik! – nézett rám kétségbeesetten. – Van valahol valami ehető?

- Hát… lássuk csak! – gondolkodtam el. – Volt nálam egy alma, de azt odaadtuk a majmoknak, volt két szendvicsem, de azt megettük, szóval már csak egy csoki maradt.

- Nem esszük meg? – csillant fel a szeme.

- Lehet róla szó. – mondtam és belenyúltam a táskámba.

A csomagolás, még mindig vizes volt, de szerencsére a benne lévő édesség épen megmaradt. Félbe törtem a csokit, majd annak a felét is és annak a felét is, szóval épp, hogy egy kis darabot adtam Niallnek, aki hitetlenkedve nézett rám.

- Most komolyan? – emelte fel a kis darabot felháborodottan.

- Be kell osztanunk! Nem tudhatjuk, hogy meddig maradunk itt! – feleltem.

- Nem lehetne, hogy két darabot kapok? – reménykedett.

- Ne alkudozz! – szóltam rá.

- Ahj, de kérlek! Azt akarod, hogy éhen haljak? – nyafogott.

- Akkor fogsz éhen halni, ha kettőt adok! – mondtam.

Csak sóhajtott egy nagyot, majd apró darabokat harapott a csokiból, hogy ne fogyjon el olyan hamar. Nagyon viccesen nézett ki! Mint egy gigantikus mókus! Hirtelen elképzeltem, hogy tényleg egy nagy mókus ül mellettem, aminek szőke a bundája. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam. Na, akkor magyarázkodhattam volna! Nem hiszem, hogy normális, hogy ilyenek jutnak az eszembe! Szegény Niall nem is sejti, hogy mik vannak a fejembe! Mondjuk, szerintem most per pillanat csak a csoki érdekli. Mikor a felénél tartott rám nézett.

-Te nem eszel? – kérdezte.

- Nem vagyok éhes. – vontam vállat. – De tessék, edd meg az adagomat!

- Biztos vagy benne? – pislogott rám, bár láttam, hogy nyelt egyet.

- Teljesen. – nyújtottam át neki.

El is vette, én meg néztem tovább, ahogy eszik. Sajnálom, hogy nem hoztam több kaját. Mondjuk nem tudhattam, hogy nem térek vissza. Vajon a többiek már otthon vannak? Anyuék mit szóltak, amikor megtudták? Tudják egyáltalán? Keresni fognak? Nem tudom. Semmit sem tudok biztosra! Az se biztos, hogy kijutunk innen valaha… Inkább abbahagytam ezt a gondolkodást és megnéztem, hogy Niall végzett-e már az evéssel. Mellettem ült és nézett ki a fejéből. Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, mint én?

- Induljunk. – szólalt meg és elemelte a pillantását a földről.

Nem tiltakoztam, feltápászkodtam a földről. Újra útnak indultunk. A talaj vizes, sáros és néhol még csúszik is. Szerintem hamar meg fog száradni a hőség miatt. Vagy nem tudom, nem vagyok biológus… vagy az nem is evvel foglalkozik? Sosem az eszemről voltam híres… na, nem baj! Azért valamit én is tudok! Például azt, hogy ötpercenként kell elővennem azt a kis rongydarabot, hogy kifújjam az orromat. Remek! Legközelebb hozok magammal egy egész patikát! Ja, nem! Legközelebb nem jövök ilyen helyekre! Még a szüleim se kényszeríthetnek! Már nem mintha miattuk lenne ez, mert tulajdonképpen magamnak köszönhetem. Nagy tapsot nekem! Köszönöm! Köszönöm! Meg is hajolok! Repülnek felém a virágok, a tömeg éljenez. Ó mi ez? Még díjat is kapok? Na, jó abbahagyom! Nem oldok meg azzal semmit, hogyha önmarcangolásba kezdek. Bár azzal, se amit most csinálok, vagyis csinálunk. Sétálunk. Így próbáljuk megoldani a problémánkat. Igaz, hogy nem tudunk mást tenni. Csend van. Csak a természet hangját lehet hallani, amit 5 percenként megzavar egy hangos trombitálás, ami tőlem származik. A „zsepim” már nem kezd nem használható állapotba lenni… Nem szeretném részletezni, gondolom, mindenki el tudja képzelni. Nem valami gusztusos… Megfogtam az agyonhasznált rongydarabot és betuszkoltam a táskámba. Még mindig nem kaptam levegőt, az orrom tele volt, hiába fújtam ki vagy ötvenszer. A számon vettem a levegőt, ami a nagy csöndbe hallatszott. Nekem rosszabb, ha meg vagyok fázva, mert asztmás vagyok és nehezebben kapok levegőt. Egy pár perc telt el és éreztem, hogy szükségem van zsepire.

- Niall, tudsz még adni a pólódból? – kérdeztem.

Ez így elég bizarrul hangzott, de Niall segítőkész és letépett egy darabot a felsőjéből, majd átnyújtotta nekem. Egyből belefújtam az orrom. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Niall a rajta lévő szakadt pólót leveszi. Ahogy ezt láttam megakadtam. A levett ruhadarabot odadobta nekem, amit szerencsétlenül nem kaptam el, sőt csak egy kis késéssel nyúltam utána. Nem nagyon figyeltem a földön lévő nekem szánt dologra. Csak a pár méterrel előttem lévő fiú felsőtestét néztem. Ahogy lehajol és kiveszi a táskájából a másik pólóját, majd sietve felveszi. Ahogy már eltakarta a csupasz testrészét megráztam egy picit a fejem. Te jó ég mit csinálok? Nem szoktam megbámulni másokat! De most igen is azt csináltam! Fogjuk a hőségre! Felkaptam a rongyot a földről és próbáltam úgy tenni mintha nem is csináltam volna semmit. Igaz, hogy Niall nem vette észre (remélhetőleg) de én akkor is kínosan éreztem magam. Inkább az orromra koncentráltam… hogy tud ennyi fika termelődni ilyen gyorsan? Annyira idegesítő! Bah! Felnéztem az égre, hogy meg tudjam állapítani, hogy kábé mennyi lehet az idő. A nap sugarai átvilágítottak egy kicsit a fák lombjai közt. Nem lehetett megmondani, hogy hol jár. Aztán eszembe jutott, hogy attól még, hogy nincs térerő meg tudom nézni a telefonomon, hogy mennyi az idő. A zsebembe nyúltam és megnyomtam a kioldógombot. 14:56. Hú, jó sokáig aludtunk! Mondjuk, nem csodálom, hisz kábé egész éjjel fent voltunk és csak mentünk. Hirtelen kirázott a hideg és úgy éreztem, hogy megfagyok. Ez azért elég vicces nyáron egy dzsungel közelébe!

- Niall, én fázok! – fordultam az említett felé.

- Ebben a hőségben? – meresztett rám nagy szemeket.

- Igen! Érzem, ahogy ráz a hideg! – fontam magam köré a karjaimat. – Nincs nálad egy pulcsi vagy valami?

- Nem tudom, de megnézem. – csúsztatta le a válláról a táskáját.

Nem tudja, hogy van-e nála pulcsi? Nem is kereste este, amikor hideg van? Azt tudom, hogy én a nagy eszemmel nem raktam be. Hogy is gondolhattam, hogy nem fog kelleni? Ahj sokszor én is annyira értelmes tudok lenni, hogy az már hihetetlen! Niall szerencsére rakott be egyet. Egy világoskék kapucnis pulcsit, aminek az elején van zseb és nincs cipzárja. Átnyújtotta nekem én meg belebújtam. Elég nagy volt rám, szinte lógott rajtam. Az ujja túl hosszú volt, az alja pedig a combomig is elért.

- Köszönöm! – vacogtam.

- Nincs mit. – mondta, majd megjegyezte. – Még egy kicsit bele kell nőnöd.

- De csak egy egészen picit! – legyintettem, mintha nem is lenne olyan nagy.

Niall nem válaszolt, hanem a kezét a homlokomra tette.

- Te lázas vagy? – kérdezte. – Tűz forró a fejed!

- Szerintem beteg vagyok. – mondtam.

- Az nem éppen a legjobb! – rázta meg a fejét.

- Nekem mondod? – nevettem el magam keservesen. – Majd megfagyok nyáron egy esőerdőbe ahol mindig nagy a hőség!

- Igen ez elég furcsa! – simította meg az állát.

- Több mint furcsa! – tartottam fel a mutató ujjamat.

Ebben a pillanatban rám tört egy durva köhögő roham. Ez annyit takar, hogy szinte fulladoztam. Niall rémülten nézett rám, látszólag nem tudta, hogy mit tegyen. Végül elkezdte ütögetni a hátam. Áh, ilyenkor mindenki ezt csinálja!

- Ne mert… így… rosszabb! – próbáltam elmondani neki, de ezt nagyban gátolta a köhögés.

- Csináljam még? – nézett rám értetlen fejjel.

- Ne! – kiáltottam fel és ellöktem a karjait.

Gyorsan levágtam a táskám a földre, térdre dobtam magam és a cipzárat feltépve kutattam az asztmagyógyszerem után. Szerencsére megtaláltam. Leszedtem a kupakot bevettem a számba és megnyomtam azt a bigyót. Egyből enyhült a köhögés és éreztem kezdek újra ugyanúgy lélegezni, ahogy szoktam. Ezt a folyamatot még egyszer megismételtem és minden újra a régi lett. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Huh, sokkal jobb! Behúztam a táskámat, a hátamra vettem és felálltam. A gyógyszeremet a zsebembe raktam, hogyha kell, akkor kéznél legyen.

- Legközelebb kérlek, ne ütögesd a hátam. – szólaltam meg.

- Jó, én csak segíteni akartam… - kezdett el magyarázkodni.

- Semmi baj! Csak máskor ne! – szakítottam félbe.

- Jó! – mondta halkan.

Még mindig dideregtem, az orrom folyt, a fejem fájt, szóval minden bajom volt. Most legszívesebben otthon lennék. Elképzeltem, ahogy a kertünkben vagyunk a barátnőmmel és hülyéskedünk. Talán már sose tehetem ezt meg vele. Ez a gondolat nagyon elszomorít. Nem akartam, hogy „depis” legyek ezért elkezdtem vidám dolgokra gondolni. Például egy pingvin. A pingvin nem volt jó választás, mert még jobban fáztam. Á, el kell terelnem a gondolataimat!

- Niall, én unatkozom! – jelentettem ki.

- Én is! – nézett felém. – Játszunk szóláncot!

- Jó! – egyeztem bele, bár ez a játék béna, de tök mindegy. – Alma.

- Anakonda. – mondta.

- Alliteráció. – vágtam rá.

- Az meg mi? – nézett rám értetlenül.

- Fogalmam sincs! – vallottam be. – Csak eszembe jutott!

- Na, jó ez a játék bonyolult! – sóhajtott.

- Játszunk kitalálósdit? – vetettem fel.

- Az jó! – lelkesedett.

- Oké, akkor gondolok valamire… - merengtem el. – Meg van!

- Tolla van? – tette fel a következő kérdést.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- Szőrös? – érdeklődött.

- Igen. – bólogattam újra.

- Öhm… - gondolkodott el. – Nagy?

- Nem, kicsi. – mondtam.

- Emlős? – kérdezte.

- Nem. – válaszoltam.

- Akkor mi? – tárta szét a karjait.

- Szabad a gazda? – mosolyodtam el győzedelmesen, mire bólintott. – Egy szőrös körte.

- Na, jó ez a játék sem egyszerű! – vakargatta meg a tarkóját.

- Akkor mit játszunk? – pislogtam rá.

Niall megsimította az állát. látszólag nagyon koncentrált. Én is gondolkodtam, de nem jutott az eszembe semmit. Aztán hirtelen ötlettől fogva hozzáértem Niall karjához.

- Meg vagy! Te vagy a fogó! – kiabáltam gyerekes hangon és előre futottam.

Beteg vagyok, erre kitalálom, hogy fogócskázzunk. Ez is csak én vagyok! Na, nem baj! Rosszabb már úgyse lehet! Csak futottam előre és nem figyeltem semmire.

- Zoe, vigyázz… - hallottam meg Niall kiáltását…