5. A vihar/1D/

Sziasztok! Már az 5. részt is feltettem!:D Hát ez a rész egy kicsit más lett mint a többi és rövid is.:) Jó olvasást!:D

*Író szemszöge

Zayn, Louis, Liam és Harry fáradtan rogytak le a kanapéra. Nem zavarta őket, hogy koszosak esetleg büdösek egyszerűen csak úgy érezték, hogy leszakad a lábuk, hiszen most tértek vissza a túráról. Nagy volt a csend köztük mindenki a gondolataiba volt merülve. Órákig keresték Niallt és Zoet. Fáradtak voltak, mert még reggel volt, de még akkor sem tudják, hogy veszíthették el őket. Liam egyszer csak megtorpant, körülnézett és feltette azt a kérdést, ami senkinek nem tűnt fel. „Hol van Niall és Zoe?” Senki sem tudott válaszolni, hisz a két keresett ember nem volt köztük. A fiúk szóltak Annenek, hogy eltűntek. Az első, amit tenni tudtak miután rájöttek, hogy nincs térerő (hm, ismerős :D) az, az volt, hogy visszamennek a táborhelyre. Rohanva tették meg a visszautat, de nem voltak ott. Utána még körülnéztek a környéken, de nem találkoztak velük. Vajon elkerülték egymást? Niall és Zoe nem hallották a kiáltásokat? Talán eltévedtek, esetleg elindultak visszafelé? Ilyen kérdések motoszkáltak a fejükben, miközben őket kutatták. Egész nap, sőt még éjszaka sem fejezték be a keresést.  Végül másnap reggel Annet követve hazamentek segítségért, így kerültek a jelenlegi helyzetükbe.

- Szerintetek jól vannak? – törte meg a csendet Zayn.

- Remélem. – sóhajtott Louis.

- Hogy a fenébe hagyhattuk ott őket? – nézett végig mindenkin Harry.

- Nem tudom, de meg kell találnunk őket! – válaszolt Louis.

- Mi van, ha megtámadja őket valamilyen állat? Vagy ha elfogy a kajájuk? Jaj, ne! Niall nem bírja ki kaja nélkül! Te jó ég elvesztettük a haverunkat és egy ismeretlen lányt! – kezdett Zayn egyre jobban pánikolni.

- Nyugi, Zayn! Túl fogják élni mi meg, meg fogjuk találni őket! – szólalt meg most először Liam mióta visszaértek a nyaralóba. – Ismerjük Niallt, Zoe pedig nem tűnik olyan elveszettnek! Ketten vannak és tudnak segíteni egymásnak! Mi meg megteszünk mindent, hogy előkerüljenek! Keresőcsapatokat küldtek utánuk! Nem mehettek olyan messze!

Liam utolsó mondata bizonytalan volt, de a fiúk egy egészen kicsit megnyugodtak. Hittek abban, hogy újra láthatják őket. Niall nem azért hiányzik nekik, mert nélküle nem lenne ugyanolyan a banda, mert ők nem csak ezért vannak együtt. Már családtagnak számít nekik.

Eközben Zoe családja tudomást szerzett arról, hogy lányuk nem tért vissza a túráról. Kiabálva fenyegették Annet kirúgatással. Felelőtlennek tartották, hogy nem tud vigyázni a túrázókra. Mrs. Clark már a sírás határán volt, csak egy kis szál maradt, ami hamar elpattant és kitört belőle a zokogás. Dean visszakísérte anyukáját a nyaralóba. Ő sem volt a legboldogabb. Igaz, hogy szoktak veszekedni a húgával, de attól még szereti, sőt egyenesen hiányzik neki. Amikor megtudta, hogy nem egyedül van, hanem egy fiúval… hát nem nagyon örült neki. Mindig is féltette a fiúktól. Aztán rájött, hogy mégse bánja, mert legalább nincs egyedül. Fogalma sem volt, hogy veszhetett el. Nem is nagyon érdekelte, csak vissza akarta kapni a testvérét. A nyaralóban ült és csak nézett ki az ablakon. Látta, hogy gyülekeznek a szinte már fekete felhők. Hirtelen félelem fogta el. Tudta, hogy a húga most valahol a dzsungelben bolyong és a vihar mindjárt utoléri. Reménykedett benne, hogy Zoe talál valami menedéket és nem esik baja. Legszívesebben utána menne be a sűrűbe, hogy kihozza, de tudta, hogy ez lehetetlen. Nem találná meg.

*Zoe

Nem is vettük észre a fáktól, hogy beborult. Csak akkor tűnt fel, hogy gáz van, amikor egy nagy dörrenés szakította félbe a nevetésünket. Elég jól elbeszélgettünk, annyira, hogy egy pillanatra, de tényleg csak annyira elfelejtettem, hogy mégis milyen helyzetben vagyunk. Egészen jó kedvünk volt, ami most majdnem eltűnt. A szél süvíteni kezdett, a dörgések pedig egyre gyakrabban fordultak elő. Sosem féltem a vihartól, de ez most megrémített. Úgy néz ki, hogy hamarosan mindent elborít az eső. Nem tudom, hogy mit fogunk kezdeni. A szél nagyon fújt az és ez a körülöttünk lévő fákon nagyon látszott. A madarak ide-oda repkedtek menedék után kutatva. Az ég dörrent egy nagyot és az eső nagy cseppekben zuhogni kezdett. Egy pillanat alatt olyan lettem, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Behúzódtunk az egyik fa a lá, de nem sokat segített. Engem jobban ért az eső, mint Niallt, de mindegy. Így is úgy is elázunk és már amúgy is csurom vizes vagyok!

- Van nálad esernyő? – kérdezte Niall.

- Nincs. – válaszoltam. – Gondolom nálad se.

- Nem hoztam. – mondta.

- Akkor elázunk. – vontam vállat.

Még jobban esni kezdett plusz még a szél is fújt, így simán a képembe fújta a cseppeket. Hiába fordultam el mindenhonnan kaptam vizet. Hirtelen az egyik fába belecsapott a villám és nagy reccsenéssel dőlt ki. Közel volt hozzánk. Aztán megint csak egy nagy villanás és a mellettünk lévő fának is ugyan az lett a sorsa, mint az előzőnek.

- Itt nem maradhatunk! – szólaltam meg.

Niall bólogatott és elindult. Az egyik fától a másikhoz futott, olyan volt, mint egy kém. Én a helyébe inkább próbálnék távolabb maradni tőlük. Minden esetre követtem és mögötte maradtam, mert az esőtől nem lehetett látni semmit. Már nem sétáltunk, hanem futottunk. Az vihar sorba döntötte ki a fákat és nem akartuk, hogy valamelyik is agyon nyomjon minket. Időközbe már kezdet sötétedni is, ami nem könnyítette meg a helyzetet, pontosabban rontott rajta. Minden vizes volt a talaj pedig sáros. Az eső még mindig szakad, és úgy néz ki nem fog egyhamar elállni. Mindenhonnan villanások, amik nem jeleznek jót. Ennél rémesebb már nem is lehet! Aztán az egyik villámcsapás pont a közelünkben lévő fába ment. Láttam, hogy merre fog esni. Egyenesen Niall felé. Gyorsan a keze után kaptam és hátra húztam, pont mielőtt a fa ráesett volna. Egy percig levegőt sem vettünk, majd míg én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt ő szaggatottan lélegzett. Összenéztünk, majd a tekintetünk egyszerre került a kezemre, amivel még mindig szorítottam az övét. Gyorsan elkaptam onnan és elnéztem. Egy ideig már ott álltunk mikor éreztem, hogy nem bírok tovább ott szobrozni csendben. Elindultam tovább és Niall is követett egy kis késéssel.

- Köszönöm. – mondta halkan.

- Nincs mit. – válaszoltam.

Csak gyalogoltunk a sötét erdőben ázva, fázva. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Nem állhattunk be egy fa alá, mert lehet, hogy ránk esik. Nincs olyan testrészem, ami nem csuromvizes, a bakancsom sáros, fáradt vagyok és leszakadnak a lábaim. Egész nap gyalogoltunk, azt hittem, hogy este aludhatunk, de nem, inkább folytatjuk azt, amit elkezdtünk. Karjaimat magam köré csavartam, de nem sokat segített a hideg ellen. Vacogtam. Azt gondoltam, hogy a tegnapi esténél nem lesz rosszabb, de hát tévedtem. A vihar miatt még jobban fáztam. Sétálás közben majdnem elaludtam, a szemeim nehezedtek és folyton csukódni akartak. Nem láttam semmit a koromsötét és az eső miatt. Beleléptem egy pocsolyába, éreztem, hogy a bakancsom még jobban megtelik vízzel. Nem is figyeltem, hogy hova lépek csak vonszoltam magam. Nem ügyeltem arra, hogy ne menjek közel a fákhoz, hogy ne lépjek bele a legnagyobb sárba és vízbe, hogy ne menjek neki valaminek, egyszóval semmire. A lábaimat már alig emeltem, aminek meg lett az eredménye, mert egy óriásit tanyáztam. Nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak, úgy maradtam, ahogy földet értem.

- Zoe, fel kell kelned! – szólalt meg Niall.

- Csak egy perc. – motyogtam.

Tudta, hogy nem fogok mozdulni. Átkarolt és úgy húzott fel. Össze kellett szednem magam, de úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá. A mellettem lévőbe kapaszkodva tettem meg a lépéseket. Teljesen ránehezedtem, már nem is én tartottam magam. Próbáltam visszaszerezni az erőm, de nem ment.

Hajnalban végre elállt az eső és a vihar után már csak a kidőlt fák, a sár és a pocsolyák maradtak. Már csak arra emlékeztem, hogy egy épp fa tövében rogytunk össze.